Egy új kezdet

Szegedi Nemzeti Színház balett termében.

Mindenkinek elérkezik a életében az a pont, amikor ott kell hagynod mindent, és a semmiből újjáépíteni valami újat, valami mást, valami jobbat. Nálam is elérkezett ez a pont. Leérettségiztem, felvételiztem, és egyetemre járok. Hogy jön ez a színházi élethez? Csak annyiban, hogy így a társulat munkáiban sem tudok többet részt venni. (Bár őszintén szólva, reménykedtem, hogy azért egy-egy darab erejéig még fent lehetek velük egy színpadon... A remény hal meg utoljára.) 

Igazából még elbúcsúzni sem volt időm. Az egész olyan... semmilyen volt. Ja, kilépett. Ennyi. Mint amikor egyszerűen törlöd a regisztrációdat egy oldalon. Fáj, hisz mégiscsak öt évet húztam le velük, öt évig szerves részét képezte az életemnek. Nem lehet egyszerűen csak így vége! Persze, beszéltem pár társulati taggal a kilépésemről, mégis csak a jelmeztervezőnkön éreztem azt, hogy tényleg sajnálja a dolgot. Ez volt a nagy búcsú, a nagy Társulattól! (Mellesleg nemrég megyei díjat kapott a munkánkért.)

A lényeg, hogy ezen az új helyen sem akarom abbahagyni a színészetet. Csatlakozni szerettem volna az egyetem színjátszó köréhez, de képtelenség őket elérni. A színház nyílt napján láttam egy előadásukat és nagyon jók. Igazi megtiszteltetés lenne, ha csatlakozhatnék hozzájuk.

Persze amíg ez folyamatban van, az énekkar szerves tagja vagyok, hogy addig se hagyjam abba az éneklést, és legalább szinten tudjam tartani magam. Ez két okból is jó, a szinten tartás kell majd a felvételihez, és a havi/kéthavi fellépési adagomat is megkapom. Bejárhatok próbákra, érezhetem azt, amit a színházban. Persze csak mértékkel. 

A színházi nyílt napon is úgy éreztem, itt a helyem. Beszéltem pár hivatásos táncossal, beültünk sörözni (ahol furcsa mód, senki nem ivott sört), és beszélgettünk. Olyan volt, mint régen. 

Ami ég pozitívum itt, hogy találtam pár színházrajongót, és egy kezdő dramaturgot, úgyhogy tartjuk egymásban a lelket. Ráadásul úgy néz ki, hogy a szabadtérire is sikerül (TALÁN) bejutnom. Szóval nem állok le. Ezt tudom nektek is ajánlani. Mindig küzdeni kell! :)

"Vége mindenki elmegy, végleg itthagynak minket"

Helikopterből készült fotó a második felvonás próbáról.

Ha nem is végleg, de egy évre biztosan. Igen, hétfőn volt az utolsó Miss Saigon előadás. El nem tudom mondani, mekkora élmény volt. Igazából még mindig alig bírom felfogni, hova kerültem, és még belegondolni sem tudok, hogy vége. Két hét volt az egész, de ez a két hét majdnem egy évvel is felért. Olyan embereket ismertem meg, akikkel rengeteg közös témánk van, akik tudnak egy jót bulizni, és akikre a későbbiekben is számíthatok. És olyan zseniális színészekkel dolgozhattam együtt, mint Dolhai Attila, Szabó P. Szilveszter, Vágó Zsuzsi, Feke Pál és még sorolhatnám. Ráadásul KERO rendező úrral egy produkcióban! Teljesen hihetetlen. Mintha az egészet csak álmodtam volna.

Szóval, kezdjük az elején. Az első héten a színházban próbáltunk, csak statiszták. Lejött Rogács László a játékmester, Angyal Márta a rendezőasszisztens, Király Ancsa az ügyelő és Antal a zongoraművész. Első nap megtanították a dalokat nekünk, és felvázolták, hogy mi várható. Nagyon gyorsan haladtunk, hisz majdnem fele annyi időnk volt megtanulni mindent, mint a soproni statisztáknak egy évvel ezelőtt. Második nap megtanultuk az egész első felvonás mozgását, a következő nap ismételtünk és jöhetett a második felvonás. Negyedik nap kezdtünk táncolni, amit folyamatosan átismételtünk. A tánchoz lejött a Kocsis Tomi, és Szűts Rita, akik segítettek megtanulni a lépéseket, majd Bakó Gábor, aki finomított a mozdulatainkon. Az egész igazából olyan volt, mint egy átlagos színházi próba (azzal a különbséggel, hogy élőzenére tanultuk a dolgokat. Beszereztek egy szintetizátort és Anti mindig alánk játszotta a zenét. Nagyon profi.) Maga a koreográfia nem tűnt túl bonyolultnak, a mozdulatok is egyszerűek voltak, de nehéz volt megtanulni. Főként, hogy a hajtás és hőség miatt kevésbé fogott az agyunk, valamint a visszatérő részek mindig más számban kerültek elő. Könnyen összekeveredtünk. Úgy döntöttünk mi, táncosok, hogy mielőtt kimegyünk a nagyszínpadra, a délelőtti színházas próbára egy órával előbb bejövünk gyakorolni még, ami tényleg jó ötletnek bizonyult. Persze külön minden nap itthon is eltáncoltam, csak úgy felszínesen, hogy rögzüljenek a mozdulatok sorrendje.

A legizgalmasabb az azt követő hét. Hétfőn már kint voltunk a nagyszínpadon, csak mi, statiszták. Szoknunk kellett a méreteket (amint tényleg szokni kellett!). Óriási, hatalmas, és még annál is nagyobb. Életemben először láttam forgószínpadot, ami 14 méter átmérőjű! Pont a kánikulai hőségben értünk ki a nagyszínpadra, így mindenki legalább hat liter vizet ivott naponta. Rövidnadrág, fejkendő, bikinifelső és naptej elengedhetetlen része lett a próbáknak. Somfai Péter mindjárt tartott is egy kis balesetvédelmi oktatást. Hova kell lépnünk, mikor mehetünk fel a színpadra, ne tartózkodjunk sokat a napon stb. ezek után természetesen olyan óvatosan jártam a színpadon, mintha az egészet tojásokra építették volna. Aztán az idő során már olyan természetessé vált a mérete, a díszletek elhelyezkedése, mozgása, hogy már egyáltalán nem éreztem magam kívülállónak. Inkább részese lettem a színpadnak.
Kedden aztán megérkeztek a pestiek a színészekkel, az anszambl-val (ezt a szót is ott tanultam) és természetesen a rendezővel. Márti bemutatott egymásnak minket: "Pestiek, ők itt a bajaik. Bajaiak, ők itt a pestiek." Taps, integetés, hujjogás. Körülbelül ennyiből állt az üdvözlés. De üdvözlés volt és ez rendkívül jó érzéssel töltött el.
Este hatkor elkezdtük az első felvonás próbáját. Szegény pestiek olyan fáradtak voltak, hogy a hangulat az első nap kissé nyomott volt. Bár lehet, hogy egyszerűen csak a rendező úr karaktere tette, én ugyanis lassan már rettegtem tőle, mikor érkezik meg. Korábban sokszor kezdték úgy a mondatokat, "Ha majd a rendező úr megjön..." vagy "Kicsi ember, de hatalmas hangja van." Ez a későbbiekben is bebizonyult. A kihangosított embereket is képes volt túlkiabálni mikrofon nélkül. De az biztos, hogy egy remek rendezőről beszélünk, akinek rengeteg energiája és ötlete van.

Végül a statiszta fiúknak ez a tánca nem került bele.

Szóval a próbát körülbelül éjféltájt fejeztük be, aztán beültünk inni valamit és ismerkedni. Nem mindenki, de egy páran. Hajnalban hazaértünk és másnap azt hiszem háromra kellett bemennünk nekünk, statisztáknak. Elpróbáltunk még pár mozgást. A második felvonás próbája volt, így a helikopteres jelenetet is itt próbáltuk el. Hatalmas élmény volt látni azt a hatalmas gépet leszállni egy viszonylag kis és szűk helyre. Bár a port úgy felkavarta, hogy a szemünkben több por került, mint ami a földön volt.
Maga a második felvonás számunkra sokkal izgalmasabb volt, mint az első, tekintve, hogy folyamatos gyorsöltözést kellett produkálnunk, hajászkodással együtt. És természetesen a darab leglátványosabb pontja, a helikopteres jelenet is itt van benne. Rengetegszer el kellett próbálnunk, főként a rácsok mozgatása miatt, meg az energiák aktivizálása miatt is. (Elvileg nem voltunk elég meggyötörtek.) Szóval ezzel nagyon sokat foglalkoztunk.
A következő nap pedig összpróba volt sminkkel, hajjal, jelmezekkel és mindennel. Előadásszintű próba, bár sokszor leálltunk. volt olyan jelenet, ahol a tanár úr átrendezett pár dolgot, kirendezett pár statisztát is.  Aznap negyed kettőkor végeztünk és olyan fáradtnak éreztem magam, hogy képtelen voltam még a többiekkel beülni a szokásos helyünkre. Ráadásul másnap premier.

"Eljött az óránk, győzőtt a nép"

Bizony ám, egy kis helyzetjelentés a Miss Saigon című musical alakulásáról. Nos, azt hiszem az érzést nem lehet teljesen kifejezni, de azért megpróbálom: ez hihetetlenül-csodálatosan-képtelenség-de-úgy-tűnik-mégis-valóságos. Az első színházi próbák során még fel sem fogtam, hogy ez nem csak egy egyszerű darab, amit majd előadunk. Akkor kezdett egy kicsit tudatosulni, mikor először mentünk ki a nagyszínpadra. Óriási, óriási díszletekkel és még annál is valóságosabb emberekkel. Rogács László, a játékmester említette, hogy sokkal nagyobb lesz a tér, mint a színházban, de ennyire? 25x30 méter széles, és 8 méteres tornyok mozognak rajta. És a forgószínpad! Még életemben nem láttam forgószínpadot! Annyira hihetetlen a dolog!

Kedden megérkezett a pesti csapat, és egyszercsak azt veszem észre, hogy körül vagyok véve remek színészekkel, akiket az egész ország ismeri. Dolhai Attila, Feke Pál, Mészáros Árpád Zsolt, Szabó P. Szilveszter, Kerényi Miklós Máté, Vágó Zsuzsi. Itt-ott mászkálnak mindenfele, és annyira természetesek. Ráadásul KERO-val együtt dolgozni... Azt hittem, ha ez egyszer megtörténik, valahogy harminc év körüli leszek.

Szóval a pesti csapat felkészülhet, mert jön a bajai vietnami nép és eljön a mi időnk. De most sietek. Ma lesz az összpróba, és nem akarok elkésni. Majd még részletesebb beszámolóra is számíthattok, de most csak ennyire volt időm. Addig is, vasárnapra még vannak szabad jegyek. :)

Maga a felvételi

Nos, azt hiszem ez egy hosszú bejegyzés lesz, ha minden tapasztalatot le akarok írni. Május 16-án megjártam Pestet, és május 17-én már Kaposváron álltam a tanárok elé.

Pest. Micsoda élmény! A pesti színmű alépületében voltunk, de a tantermek egyszerűen zseniálisak. Olyan, mintha már most a színházban járnék. Fekete falak, fekete parketta, fekete plafon, középen hatalmas üres tér a játékhoz. Egy nap két turnust bonyolítanak le. Egyet délelőtt és egyet délután. Engem 9:30-ra hívtak be és körülbelül délután egy, két óra felé végeztünk. Értesüléseim szerint a délutáni csoportot háromra hívták be. A mi csoportunkba huszonnégy ember volt hivatalos, de csak tizenöten jelentünk meg. (Hasonló eset volt Kaposváron is, szóval ne higgyetek a híreknek, hogy milyen sokan jelentkeznek. A fele meg sem érkezik.)

Miközben a nagyteremben vártunk, megismerkedtünk a többiekkel. Mindannyian remek emberek, és valószínűleg, ha több időt töltöttünk volna el, igazi csapat kovácsolódik össze. Először mindenkit behívtak a felvételiztető terembe. Elmondták a délelőtt menetét, aztán mindenkit kiküldtek. A szokásokhoz híven egyesével névsor szerint behívták az embereket meghallgatni őket. Verseket, monológokat, énekeket. Nagyon aranyosak voltak, tényleg lazán kezelték az egész helyzetet. Ezalatt a névsor alapján párokba osztottak minket. Mindenki kapott egy lapot, ahol egy párbeszédet olvastunk. A párbeszéd felhasználásával kellett egy egész jelenetet kialakítanunk. Ki kellett találni a szituációt, a karaktereket, az előéletüket, az érzéseiket. Az egyik végzős diák segített a felkészülésben, és jegyzetelt, hogy haladunk. 

Ezeket a jeleneteket mindenki előtt bemutattuk. Ahogy néztem, tényleg mindenki nagyon jó volt. Talán csak egy-két emberre tudtam volna azt mondani, hogy őket nem veszik fel. Nagyon jó volt végignézni, ki hogyan oldotta meg a saját feladatát. Pont olyan volt, mint a dráma órákon. A tanárok a hátunk mögött az asztal túloldalán kényelmesen elhelyezkedtek a széken, mi a parkettán ültünk sorban és néztük az előadást. Remek volt. 

Ahogy hallottam minden évben más a plusz feladat. Hat éve azt hiszem kiraktak kellékeket és azok segítségével kellett elmondanod, amit ők a repertoárlistáról kiválasztottak. Két éve a felvételiztetőkkel kellett improvizációs játékot játszani. Szóval ez minden évben meglepetés.

A tizenöt emberből csupán egy jutott tovább. És igen, volt protekciója, de azt is alá kell írnom, hogy nagyon jó volt.

Kaposvár már kevésbé volt izgalmas. Ott egyszerűen beültettek a váróterembe és a sorodra kellett várnod. így az ember jobban idegeskedik. A kaposvári felvételi azonban változott. Az egész leendő tanári gárda előtt kell szerepelni az embernek, ami 10-12 főt jelent. Mi ekkor a balett teremben voltunk, szöges ellentéte a pestinek. Ez a terem hatalmas volt és rendkívül világos.

Itt csupán az általános eljárások voltak. Behívták az embert, beszélgettek vele pár szót, majd választhattam, melyik verset szeretném elmondani. Elmondtam. Aztán választottak egy monológot. Azt is elmondtam. A dalok közül is én választhattam. (Pesten is én választhattam, melyik dalt szeretném énekelni.) Aztán kiküldtek a folyosóra, egy perc után szintén behívtak és közölték, hogy átmentem-e vagy nem. Egyik helyen sem indokolták meg a döntésüket. Pesten lehetőség sem nyílt rá, hogy megkérdezzem, de Kaposváron feltettem a kérdést. (Fontos: légy tiszteletteljes és őszinte. Ne hidd, hogy egyedül neked lehet igazad - egyik ismerősöm ez miatt megjárta.)Nagyon aranyosan és segítőkészen válaszoltak, szóval ha értelmesen viselkedsz, ők is így fognak veled. Tudom, ez is egy közhely, de tényleg így van.
Remélem tudtam segíteni ezzel a két bejegyzéssel a leendő felvételizőknek. Kommenteket, véleménykete, tapasztalatokat, sikerélményeket várom lent. :)

Felvételi felkészülés

Gondolom azoknak, akik színészi pályára készülnek gondot okoznak a felvételik. Hogy pontosan mi is folyik ott, milyenek az emberek, kell-e félni valamitől, kell-e protekció... stb. Nos, én nemrég megjártam a Színművészeti és a Kaposvári felvételijét is, így gondoltam, megosztom veletek tapasztalataimat.

Először is, arról kell szót ejtenem, hogy hogy kell felkészülni rá. Nem elég, ha magadtól kiválasztod a verseket, kidolgozod és megmutatod esetleg a tanárodnak vagy az ismerőseidnek. Járj külön drámapedagógushoz és énektanárhoz. (Persze ének, de ha én prózaszínésznek akarok menni, akkor minek kell tudni énekelni? Válaszolok: számít az ének. Nagyon. Nem kell profinak lenned, azt nem várják el, de a dalban ne legyen hamis hang, és érezd át, amiről énekelsz.) Nekem sajnos pont az volt a problémám, hogy nem jártam tanárokhoz. Néha egy-két színész ismerősömhöz elmentem, hogy tanácsokat adjon, de sajnos ők is elfoglaltak voltak. Ilyenkor ne hagyd magad lezárni! Légy rámenős és határozott. 

Ne az utolsó pillanatban kezdj bele a tanulásba. Sajnos nálam ez is probléma volt. Az utolsó három napban tanultam meg öt monológot, és úgy mentem oda, hogy ezekből egyet éppen csak hogy el tudtam mondani. A verseket több mint egy évvel a felkészülés előtt válaszd ki. Utána még változtathatsz a listán, de legyen a kezedben legalább tíz vers, amit szépen nyugodtan, és alaposan meg tudsz tanulni, ki tudsz dolgozni.

Az önéletrajzodba írj bele mindent. tényleg mindent. Én például beleírtam olyanokat is, hogy novellákat írok, és szerkesztek egy weboldalt, ahol az emberek publikálhatják műveiket. Mindkét helyen erről kérdeztek. Mutasd meg, hogy milyen sokszínű egyéniség vagy.
És ami még nagyon fontos, hogy ne számolj azzal, hogy mindjárt elsőre felvesznek. Tudom, mindenki ezt mondja, engem is idegesített, de igazuk van: legyen egy B terved. Kaposváron találkoztam egy nagyon szimpatikus lánnyal. Ebben az évben érettségizett és csupán a pesti színműt és a kaposvárit jelölte meg. Sajnos mindkétszer kiesett már az első fordulóban. Senkit nem vesznek fel elsőre! (Oké, lehet, hogy van egy-két kivétel tízévente egyszer, de ne erre alapozz.) A másik hasonló dolog, hogy akkor jelentkezz oda, ha tényleg akarod. Semmi értelme, ha jelentkezel mindkét helyre, nem vesznek fel, és utána nem próbálod meg mégegyszer. Ez csak pénzkidobás. (A felvételi díj helyenként 4000,- ehhez pedig hozzájun az utazási költség és a szállás.)

A repertoárlistáról annyit, hogy legyen változatos. Legyenek benne vidám, szomorú, forradalmi, szerelmes, sőt, akár még gyerekversek is. Leírom ide az én listámat, hátha tudok adni egy-két ötletet vele. (Nálam az volt a gond, hogy túl sok melankolikus, és szomorú verset raktam bele.)

Versek:

Neil Gaiman: A titkos kamra

Shakespeare: Az vagy nekem

Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani?

Gyűrűk ura: Van egy fogadó... 

Gyűrűk ura: Tűznél ülök... (Ez a két vers a könyvben szereplő dalok, nagyon érdekelte őket, szóval ha ezekre gondoltál, akkor nagyon jól tanuld meg őket.)

Kenneth Klára: Anyu, tüntetni megyek!

Kányádi Sándor: A clevelandi Kossuth-szobor

Kányádi Sándor: Dísztelen dal

Paul Verlaine: Érzelmes dialóg

Radnóti Miklós: Nem tudhatom...

Mihail Lermontov: A halott szerelme

Reményik Sándor: Mi mindig búcsúzunk

Fogarasi István (népballada)

Wass Albert: Magyar cirkusz

Romhányi József: Kukac-sors

Műrészletek:

Peter Marshall: Nincs helyed a temetőben ("... az életünk puha, mint a hó-, kovácsolható...")

Shakespeare: A vihar (Prospero utolsó monológja)

Ottlik Géza: Iskola a határon ("Mondom, leszoktunk a káromkodásról még tizenhárom éves korunkban...")

Szabó Magda: Az a szép fényes nap ("Először kémnek néztetek, megfizetett árulónak...")

Dumas: Monte Cristo grófja ("Vigyetek két ökröt a vágóhídra...")

Népdalok:

Madárka, madárka

Bonczidai menyecskék

Béres legény

Miss Saigon nálunk is

Nem, ez nem egy hirdetés. Ez egy óriási hír! Tudniillik, nálunk is megrendezik az Operettszínház tagjai a Miss Saigon című musicalt, ami már Sopronban is debütált. A városunk főterén építik fel a több mint négyezer főt befogadó lelátókat és a szabadtéri színpadot. Olyan színészek jönnek le, mint például Dolhai Attila, Feke Pál, Mészáros Árpád Zsolt, Vágó Zsuzsi (aki nem mellesleg a társulatunk barátja és ismerője).

És hogy jön ez ide? Úgy, hogy szerveztek egy meghallgatást, mert statisztákat, táncosokat keresnek. Természetesen jelentkeztem. Pestről jött le a koreográfus, Bakó Gábor, hogy kiválogassa a megfelelő embereket. Mivel nem érzek túl nagy tehetséget a tánchoz (kétszer felvételiztem nálunk a tánc szakra és eddig mindig visszautasítottak), csupán a statiszták közé nyerhettem betekintést. 

A jelentkezők felét a stúdió tagjai tették ki, szóval feszültséglevezetésként elbeszélgettünk és hülyültünk egy kicsit. Ez egészen addig ment, amíg be nem hívtak minket. Amint felállítottak mindenkit magasság szerint a színpadra mindenkiben megnőtt a feszültség. Szerencsére olyanokhoz kerültem, akiket már korábban is ismertem és már járatosak a válogatásokban. Mindig vicces megjegyzéseket fűztek egymáshoz és ezzel enyhítették az idegességem.

Bakó Gábor eszméletlen jó fej. Tudja, hogyan kell ellazítani a jelentkezőket. Viszont arra nem számította, hogy nekem is táncolni kell, így egy farmerban és egy pólóban voltam. A farmer és a tánc nem épp egy jó párosítás, de nem volt mit tenni. Ott akartam lenni a darabban és ez nem akadályoz meg benne. Megtanított egy koreográfiát, majd három csoportra osztott minket. Én az utolsóban voltam, így míg a többiek újra és újra eltáncolták, páran - mondanom sem kell, szintén színisek - gyakoroltuk velük együtt. Segítettem pár lépés megértésében az egyik barátnőmnek, de mikor sorra kerültünk és beállítottak középre, előre, elfelejtettem hányszor, hogyan és hova kell tenni a lábam. Bakó Gábor közben folyamatosan nyugtatott bennünket, hogy nem baj, ha elrontjuk, még rengeteg feladat van és hogy mosolyogjunk. Megnyugtattam magam, hisz még lesznek feladatok és amúgy is, ez csak egy válogatás, még rengetegre fogok járni.  Felvettem egy bájos mosolyt... és ment. És nagyon élveztem.

Mikor a csoportok végeztek, mindig rámutatott pár emberre, hogy írassa fel a nevét a titkárnőjével. Benne voltam abban a csoportban. Hihetetlen, nem? Nekünk újból el kellett táncolnunk, de az elejéhez vettünk még egy-két lépést, ami inkább a bordélyházas jelenetekre emlékeztetett. Ezt is megcsináltuk egy párszor, majd újabb neveket sorolt fel. Most nem voltam köztük. Aztán a mi csoportunknak (azoknak is, akiknek a neve kétszer volt felírva) még párszor el kellett táncolnunk. 

Aztán Bakó Gábor megköszönte és megkért minket, hogy menjünk fel az emeletre, hogy levehessék a méretünket. Úgy búcsúzott, hogy augusztusban találkozunk és hogy nézzük meg felvételen a musicalt, hogy tudjuk, miről van szó. El sem hittem! Felvettek engem a táncosok közé! Engem! Teljesen ledöbbentem, és utána még egy jó párszor megkérdeztem a többieket, hogy tényleg ennyi volt és ez tényleg azt jelenti-e. 

Már a válogatás nagy élmény volt, hát még milyen lesz az előadás? Egy színpadon az operettesekkel? Élvezet lesz, és tényleg az lesz, nyáron a legnagyobb hőségben táncolni. És tudom, hogy az lesz.

"És még ma is élnek békességben, boldogságban."

A jelmezek a Disney mese alapján

Sajnálom, hogy már régen írta, de mentségemre legyen, idén érettségizem és rengeteg dolgom volt. Ennek fényében a színházi élményekről is van bőven beszámolni valóm. Kezdjük mindjárt a Hófehérkével.

Az első előadásunk nagyon jól sikerült. Aznap háromszor is lement a darab, kb fél órás szünetekkel, természetesen délelőtti időpontokban, hogy az óvodákból és iskolákból eljöhessenek. Nagyon izgultam az első csoportnál. Mint írtam, féltem, hogy nem fognak reagálni és mi nem tudjuk folytatni a történetet. De kellemesen csalódtam. ég a felvezető szövegünket sem tudtuk végigmondani, már válaszoltak is. 

"- Eszembe jutott ezekről a kincsekről valaki. - mondta elmélázva Maci.
- De hát ki? - kérdezte élénken Mókuska.
- Egy gyönyörű kislány, akire ti is elékezhettek... - kezdett bele a felvezetésbe Maci, de még az első mondatot sem mondta végig, amikor a fel nem tett kérdésekre már megkapta a választ a gyerektől.
- Hófehérke!"

Hatalmas élmény volt és rengeteget nevettünk. Úgy érzem, jobban megismertem a csapatot, azokat a tagokat is, akikkel eddig még ne szerepelte együtt, vagy ne találkoztam, hisz a közönségkísérők is újak voltak. A gyerekek sokszor annyira beleélték magukat a darabba, hogy a nem értettük, mit mondanak a színpadon. Pedig megpróbáltuk megvárni, míg egy kicsit lecsillapodnak. Ez akkor fordult elő sokszor, sőt, majdnem mindig, mikor a Gonosz Mostoha ráfeszi Hófehérkét, hogy egyen az almából. Olyankor mindig kiabáltak, hogy "ne edd meg!", ''mérgezett!". Szegények nem hallották a saját hangjukat sem, pedig ők tapasztalt színészek és még ki is voltak hangosítva. 

Az egyik közönségkísérő és én, mint Maci.

Aztán volt olyan, mikor elsírták magukat. Ez gyakori jelenség volt annál a jelenetnél, mikor a Vadász megpróbálja megölni Hófehérkét, de aztán mégsem tudja. Ilyenkor hatalmas csendben majdnem mindig felsírt egy gyerek, de olyan keservesen, hogy ki kellett vinni a színházteremből. Nem hallatszott egy pisszenés sem, ezekben a pillanatokban.

Az előadások után kimentünk a közönséghez, vagyis a gyerekekhez beszélgetni, fényképezgetni. Nagyon örültek nekünk és hihetetlenül aranyosak voltak. Volt egy kislány, nem lehetett több három vagy négy évesnél. Odajött hozzá, félre ránézett és alig hallhatóan megkérdezte, hogy odamehet-e Hófehérkéhez. Én persze kézenfogtam és odavezettem a többi gyerekhez. Mert természetesen elsősorban mindenki Hófehérkével és a Herceggel akart beszélni. És persze nagyot néztek, mikor egyszercsak Kuka megszólalt mellettem.

Egy újabb színházi szokásba nyertem betekintést. Eddig megszokott volt a komoly daraboknál, hogy premier után felmegyünk a színház büféjébe és pezsgővel ünnepeljük meg az előadást, utána pedig visszaegyünk a színpadra és megtörténik a premierajándékozás. De ilyen kisebb daraboknál sem pezsgőzés, sem premierajándékozás nem volt. De az utolsó városi előadásunkkor sokan hoztak be csokikat és azzal ajándékozták meg egymást. Én is sok csokit kaptam és egy kicsit zavarban is voltam, hogy én erről nem tudtam és én nem készültem semmivel. De szerencsére ne csak én volt ezzel így, szóval megnyugodtam. 

Az első vidéki előadásunk viszont borzalmas volt. Először is, a díszletet nem fért el a színpadon, mert alacsony volt a belmagasság a Művelődési Házban, szóval a bejáratnál kellett felépítenünk. Másodszor a csak egy járás volt a négy helyett (amit szerencsére később meg tudtunk oldani még eggyel, úgy, hogy mikor a kunyhó zárva volt a kandallón és az ablakon keresztül átmásztunk a túloldalra). Sok mindent át kellett alakítanunk és sokszor volt, hogy rossz irányba mentünk ki, vagy nem tudtunk merre menni. Például, mikor elmondtuk mi, mesélők a szövegünket, gyorsan ki kellett volna futnunk a színről, mert jött a Gonosz Mostoha. Csakhogy elfelejtettük, merre kell menni, így egy pillanatig csak kétségbeesetten álltunk és néztünk körbe, aztán a következő pillanatban már két irányba rohantunk ki a színről. Szerencsére gyorsan zajlott az egész így nem tűnt fel nekik. 

Vidéken, az egyetlen tükör előtt sminkelünk.

Aztán a kellékek nem voltak a helyükön. Mikor mosogatnom kellett volna, nem volt ott a lavór és a konyharuha, így felkaptam egy fehér inget és reménykedtem benne, hogy jó lesz a következő jelenethez is, mert nekem kellett előkészítenem. Fogtam magam, azzal törölgettem és odamentem a teknőhöz, amiben a törpék később fürdenek és úgy csináltam, mint aki mosogat. Ezt persze mind a dal alatt, miközben némi koreográfia nyomán kellett tennünk a dolgunkat. Mikor be kellett tennem a kredencbe az elmosott tányérokat felfedezte, hogy a díszletesek beraktak egy hatalmas karton-féleséget és nem biztos, hogy beférnek az edények. Félretuszkoltam őket és sikeresen betömtem őket. (Muszáj volt, mert később a törpék erről is beszélnek.)

A másik súlyos dolog, hogy nem volt jó a port. Nem csak egy embernek, hanem többeknek. Valószínűleg az épülettel volt gond, mert már előtte is nehezen mentek a hangbeállítások. 

Összességében nagyon jó volt és soha nem fogom elfelejteni. De még két előadás biztosan lesz, szóval remélem azok majd jobban sikerülnek.

Premier előtti hajtás

S lám, ez a nap is elérkezett. A Hófehérke darabunknak vége. Vagyis ez nem teljesen igaz. Két hét múlva vidéken adjuk elő, óvodásoknak.

Annyi mindent mesélhetnék. De most azzal kezdem, amivel befejeztem az előző bejegyzést. Igen, fent öltöztem a "nagyoknál". Egy öltözőben azokkal, akik már régóta benne vannak a színházi életben, és a városunkban mindenki ismeri a nevüket. És meg kell hogy mondjam, nagyon aranyosak. Rögtön szóba elegyedtünk és beszélgetni kezdtünk. Segítettünk egymásnak a cipzárakkal, meg a szövegtanulással. És nem kellett amiatt sem aggódnom, hogyan viselkedjem a szünetekben. Valahogy természetesen jött, mit mondjak, hova menjek, hogyan viselkedjem. 

A port viszont kezdetben nagyon zavart. Megkaptak mindjárt állandóra a kettes számú portot, és mikor fel kellett mennem a színpadra beállításra, minden kiürült a fejemből. Azt sem tudtam, mit mondjak, mert beszélni kellett folyamatosan, de számolni nem akartam. Az olyan... snassz. (Ezt a szót is azóta használom, amióta a Valahol Európában című előadásunk volt.) Aztán kaptam egy-két tippet az egyik profi "mostohánktól" és már nem is tűnt olyan ijesztőnek. Ha nem tudsz mit mondani, akkor egyszerűen csak a szövegedet kell mondanod. Vagy ha nem elég hosszú, akkor fogd a szövegkönyvet és olvass fel belőle. Az egyik törpénk mindig felolvasott egy bizonyos részletet, hangsúlyozás nélkül. "Hihi, milyen vicces árnyakat fest a mécsláng." 

Első nap rendkívül zavart, hogy van valami ott az arcomon, közel a számhoz. A leukoplast, amivel fel szoktuk ragasztani, folyton le akart jönni, de én nem láttam, így a járókelők mindig megálltak velem szemben és odaerősítették. A nyakamnál meg folyamatosan leragasztották a hajamat is, így az első napokban nem tudtam rendesen leszedni, szóval ezt a hajam bánta a tarkómnál. De a napok során valahogy ráéreztem a dolog lényegére és már nem volt gond vele. Már mondhatni profin és természetesen kezeltem a dolgot.

"Hogyan lehet könnyen kinyitni  a házat és az ajtót egyszerre?"

Kedden egész nap a színházban próbáltunk Reggel nyolcra kellett bemennünk (szerencsésen majdnem elkéstem), majd rögtön be kellett ülnünk a nézőtérre egy gyors csapatmegbeszélésre. A Főnök vázolta a napunkat, meg egy kicsit a másnapi premier napját is. Az első jelenet próbálásakor rögtön belebuktam, ugyanis nekem kellett kimennem, hogy üdvözöljem a gyerekeket és segítsek nekik feloldódni. Csakhogy a Főnök szerint mindig túl későn jöttem ki. "Azonnal, amint meghallod a madárcsiripelést." Ezt a bemenetelt eljátszotta velem legalább négyszer, mikor nagyjából sikerült időben kimennem. Rendkívül lassan haladtunk. Az egész darab egy felvonásból állt, de csak a feléig sikerült eljutnunk a délelőtt folyamán. Be kellett állítani a fényeket és a díszlet rendezését is meg kellett oldanunk. A fényekkel is gondok voltak, ugyanis új fiút tanítottunk be, a gyerekekkel, akik a törpéket játszották pedig majdnem újra kellett venni a jeleneteket. Este kilenckor értünk el arra a szintre, hogy fél órás szünet után elkezdjük az összpróbát, ahol megpróbálunk megállás nélkül végigmenni. Szóval úgy este tizenegy felé értem haza, de túlságosan pörögtem ahhoz, hogy nyugodtan elaludjak. Ráadásul másnap fél nyolcra kellett bemenni, de nem tartottunk már aznap próbát, hanem élesben ment le minden az első, fél tizenegyes előadáson.És nekem kellett kezdenem.

Vihar előtti csend

Holnap reggel nyolcra megyek be a színházba összpróbára. Beállítjuk a fényeket, a portokat és hogy ki, honnan, mikor jön be a színre. Egész napos próba lesz, valószínűleg estig bent kell lenni. A fények beállítása legalább a délelőttöt elveszi. 

Rettentően izgulok az előadás miatt. Nem csak azért, hogy jól alakítsak, ne felejtsem el a szöveget, hanem azért is, hogy hogyan fogok viselkedni. Hisz a szünetekben nem mondják meg, hogy hova kell menned, hogyan kell reagálnod és miként kell viselkedned. Milyen a karaktered, milyen a személyiséged. Nem nyomták a kezedbe a szövegkönyvet. Az élet csupa improvizálásból áll. Valaki mond neked valamit, és te improvizálsz egy gyors választ. De mi van, ha a helytelen válasz jut csak eszedbe? Egyáltalán létezik helytelen válasz? A lényeg, hogy add önmagad. A lényeg, hogy légy energikus, légy vicces, légy nyitott mindenre. Beszélgess és szólj hozzá. 

A lenti öltöző, ahol akár harmincan is elférünk.

Te jó ég! Olyan dolgok miatt aggódom, mint amikor először mentem be hátra a színfalak mögé közönségkísérőnek. Miért is aggódom? Hisz ismerek mindenkit! Tudom a járást, tudom a szokásokat, tudom mi hol van. De melyik öltözőbe menjek be? A fentibe, ahol mindig a fő emberek öltöztek? Vagy menjek le az alsó öltözőkbe, a színpad alá, ahol eddig öltöztem? Eddig mindig a tömegben voltam. Újságírók, bábuemberek, járókelők. De most nem. Most a hét törpe a "tömeg". Akkor nekem most fel kell mennem? 

Még mindig nem értem, miért foglalkozom vele ennyit. Odamegyek a rendezőhöz (az egyszerűség kedvéért a továbbiakban Főnök) és megkérdezem. Ennyi. Talán kiírja a nevemet az egyik ajtóra, mint A vörös malomban. Aztán attól is félek, hogy az első jelenetet én kezdem. A tipikus erdei állatkák beszélgetése. De szóba is kell elegyedni a gyerekekkel. Megkérdezni, hogy hívják azt a lányt, akinek hófehér bőre van, vörös ajkai és ébenfekete haja. Meg kell kérdezni, szeretnék-e, ha elmesélnénk a történetét. Óvodásoknak és kisiskolásoknak adjuk elő, de biztos lesznek olyanok, akik szórakozásból kiabálnak be olyan dolgokat, amikre nem tudunk reagálni. Ráadásul a karakteremet sem érzem még késznek. Amúgy is, milyen egy medve? Oké, milyen egy medve a Hófehérkében? Édes és csöpögős. Na jó, nem problémázom többet.

Az Oscar (2008) című darabban újságíróként.(Bal szélső vagyok én.)

De holnap a portot is beállítják. Rajtam még soha nem volt port és most meg állandót kapok. Kicsit ettől is félek. Na jó, elég sok mindentől félek. De talán azért, mert ez az első igazi olyan szerepem, amiben meg kell szólalnom, amiben nem a tömeget képviselem. Amiben én is egy vagyok az igazi színészek közül. 

Az egyik "tanárom", akihez korábban jártam különórákra már több filmben is szerepelt, több színházban játszik és vajdasági színi iskolát végzett. Ő mondta, hogy felnőtteknek játszani könnyebb. Mert egy felnőtt úgy megy be a színházba, hogy "tessék, hitesd el velem, hogy te vagy a Maci". Egy gyerek viszont úgy ül be, hogy már hisz neked. És ezt a bizalmat sokkal nehezebb megtartani, mert ha egyszer elveszti a hitet, csak nagyon nehezen lehet visszaszerezni. Vagy egyáltalán ne,. Tehát már a legelejének nagyon jónak kell lennie, hogy ne csalódjanak. Mert ha nem hiszik el, lehet, hogy az egész előadásban csalódnak.

Lótehénke és a hét körte

Hogy viszonyulnak a tagok egy új darab bemutatásához? Először is természetesen elfog a kíváncsiság és az izgatottság. Főleg, ha olyan darabról van szó, amit nem ismerünk. Például A vörös malom is ilyen volt. Aztán a szereplők körbeülnek egy picinyke TV-t, mindenki hozz magával egy rakat kaját (a legalapvetőbb nem a popcorn, hanem a gumicukor) és megnézzük az eredeti darabot. Amiből persze hülyülés lesz, és értelmetlen hozzászólások. De legalább megtudjuk, mit is kell csinálnunk. 

Mikor a próbák elkezdődnek, lassan már kívülről tudunk minden szöveget, dalt. És a cím. A cím az első, amit átköltünk. Legékesebb példa rá a jövő héten bemutatásra kerülő gyerekdarab, a Hófehérke és a hét törpe. Ez volt már Sótehénke és a hét törpe, Lókefélke/Hókefélke és a hiperbola (ne kérdezzétek, már nem tudom, hogy jött a hiperbola), Lótehénke és a hét körte. De más darabokban is bőven akad átkölteni való: A vörös malom helyett vörös majom. 

A jövő heti előadás plakátja (tényleg ez van ráírva

)

Először furcsálltam ezt a rengeteg átköltést, hisz ezt utoljára alsósként műveltük a népdalokkal, de könnyen megszoktam. Bár őszintén szólva, néha sok folyton ezzel viccelődni, de én még mindig úgy érzem, hogy csak csendes megfigyelő vagyok, hisz ez még csak a második olyan darab, aminek mondhatjuk, hogy szerves része vagyok és nem csak egy "betolakodó", aki keményen két percig fent van a színpadon egy kétfelvonásos darabban. De én már annak is nagyon örültem. Végre ott lehettem a színpadon, ott öltözhettem az öltözőben a többiekkel és értettem a belső poénokat, amiket csak ők tudnak és csak ők értenek.

Mert minden darabban van egy-két poén, amit mindig előhoznak, ha nem is az egészet, legalább egy-egy kulcsszót. Az Oscar!-ban ez dzsihád volt, A vörös malomban 49. A csapatmegbeszélések után hajrá helyett ezt szoktuk kiáltani. 

És a legalapvetőbb, amit átköltünk az a szöveg. Legjobb példa erre a Hófehérke és a hét törpe című darabból a gonosz mostoha jelenetei. A színész, aki játssza alapvetően is zseniális, de amikor nem jut eszébe a folytatás és improvizálnia kell olyan dolgok is kijönnek, hogy még a rendező is csak röhögni tud rajta. Ehhez persze hozzá jönnek a nyelvbotlások, mint például a "Harapj belé, és a kívánságod teljesül" helyett "Harapj belém, és a kívánságom teljesül". Lehet, hogy majd kiírom az egész improvizálást, ugyanis felvettük telefonnal, de nekem még nincs meg. Szóval legyetek türelemmel. Jövő hét után sok bejegyzés fog felkerülni, ugyanis jövő héten lesz a Hófehérke bemutatása és rengeteget fogunk játszani. Legfőképpen attól félek, hogy gyerekeknek, óvodásoknak, kisiskolásoknak fogjuk előadni és nekünk, a mesélőknek kell "beszélgetni" velük. Ismeritek a mesét? Hogy hívják a hercegkisasszonyt? Szeretnétek, hogy elmeséljük nektek? Nem tudom, hogy fognak erre reagálni, és én arra hogy fogok, de az biztos, hogy ez egy nagy kihívás számomra.

Felvezetés

Hogy mi is ez igazából? Nos, azt hiszem meg szeretném osztani a tapasztalataimat mindenkivel, akit egy kicsit is foglalkoztat a színház, vagy egy színész élete. Félreértés ne essék, én még nem vagyok színész. Egyszerűen egy kisvárosi lány, aki éppen az érettségire készül, miközben minden szabad percét a színházi próbákon, vagy a színházteremben tölti. Lehet, hogy nem vagyok normális, de ezt akarom csinálni.

Bevezetésnek annyi, hogy a városunkban (nem akarom megnevezni, bár a kíváncsibbak valószínűleg rájönnek majd a későbbi bejegyzésekből, melyik) több színi társulat is működik. Én a legrangosabbnak vagyok a tagja, immáron négy... nem, már majdnem öt éve. Akkor még csak az iskolánk színi stúdiója volt, de a városból és a környékről is többen jelentkeztek, így kinőtte önmagát. Azóta több darabot is rendezett, mint például a Valahol Európában, Légy jó mindhalálig, Apácák című musical, valamint filmeket és egyéb darabokat, vagy a rendező által írt műveket is színpadra vitt már, például Emil és a detektívek, Oscar, Ludas Matyi, Íme por, és hamu vagyunk. Ezek közül a darabok közül a legtöbb telt házas volt, ami körülbelül egy előadásra 500 főt jelent.

A vörös malom című musicalünk darabtemetésén.

A társulat tagjai cserélődtek, újak jöttek a régiek helyére, néhányan visszajönnek egy-egy előadás erejéig. Néhányan elégedetlenek és egy év után kilépnek, páran hosszabb ideig húzzák. Az elején a jól összeszokott csapat megrendült, miután a rendező úr és egyben a társulat vezetője túl sok darabot szorított bele egy évadba. Ekkor léptek ki a legtöbben, de akik kitartottak, a hosszú időnek tűnő szenvedés után a vezetőnk magához tért és ismét kezd helyrerázódni a csapat. Eközben természetesen a hírneve a városban és már a környező vidéken is egyre népszerűbb lett, így már városon kívülre is vittünk darabot. Az egyik ilyen musicalt Budapesten is bemutatták, ahol egy jótékonysági estre kaptak meghívást, mint előadókat.

Azt hiszem, a bevezetőben éppen elég ennyi információ a társulatról, így egy kicsit magamról is beszélnék, és a társulatban betöltött szerepemről.

Mint már az elején írtam, idén érettségizem egy gimnáziumban és terveim szerint színművész szakra megyek egyetemre vagy Kaposvárra vagy Pestre. Ha ez nem következik be (aminek elég nagy az esélye), akkor kommunikáción tanulok, hogy addig is közel maradjak a médiához. A nevem, Dalember egy enciklopédista átköltött neve. D'Alembert-ről nem sokat tanultunk, de a nevét meg kellett jegyezni, és így egyszerűbb volt.

Nem sok darabban szerepeltem eddig, bár először a társulatvezetővel ötödikes koromban találkoztam, hét évvel ezelőtt egy válogatáson. Gyerek szereplőket kerestek az Édes mostoha című darabba, és én kapásból két karakternek a tulajdonosa lettem. A darabot sajnos nem adtuk elő, de valószínűleg a korábbi ismeretség miatt sikerült olyan könnyen átcsúsznom a felvételin. Vagy csak egyszerűen született tehetség vagyok. Erre még nem jöttem rá.

Szerepeltem az Oscar, az Íme, por és hamu vagyunk, a Vörös malom című darabokban. Nem sok, és ez miatt volt sok kétségem. Persze a színházban ott voltam, mint segítő: közönséget kísérnek, műsorfüzeteket árulni. Miért ne? Hisz Johnny Depp is statisztaként kezdte!

De most végre úgy érzem, elindulnak a dolgok. Ezért is kezdtem neki ennek a blognak. Rengeteg gondolatom támadt a színházban ülve, a próbákon, szünetekben, vagy éppen sminkelés közben. Úgy gondolom, sokan gondolkodtak el, milyen lehet igazából.

Azt persze mindenki tudja, hogy nem olyan fényes, mint a filmekben, és hogy rengeteg hátulütője van a szakmának. Akkor miért akar olyan sok ember ezzel foglalkozni? Csupán a pénzért és hírnévért? Persze ez a két dolog elég csábító, de szerintem nem. Olvassátok el a további bejegyzéseket, hátha sikerül rájönnötök és átéreznetek a színház igazi hangulatát.