Premier előtti hajtás

S lám, ez a nap is elérkezett. A Hófehérke darabunknak vége. Vagyis ez nem teljesen igaz. Két hét múlva vidéken adjuk elő, óvodásoknak.

Annyi mindent mesélhetnék. De most azzal kezdem, amivel befejeztem az előző bejegyzést. Igen, fent öltöztem a "nagyoknál". Egy öltözőben azokkal, akik már régóta benne vannak a színházi életben, és a városunkban mindenki ismeri a nevüket. És meg kell hogy mondjam, nagyon aranyosak. Rögtön szóba elegyedtünk és beszélgetni kezdtünk. Segítettünk egymásnak a cipzárakkal, meg a szövegtanulással. És nem kellett amiatt sem aggódnom, hogyan viselkedjem a szünetekben. Valahogy természetesen jött, mit mondjak, hova menjek, hogyan viselkedjem. 

A port viszont kezdetben nagyon zavart. Megkaptak mindjárt állandóra a kettes számú portot, és mikor fel kellett mennem a színpadra beállításra, minden kiürült a fejemből. Azt sem tudtam, mit mondjak, mert beszélni kellett folyamatosan, de számolni nem akartam. Az olyan... snassz. (Ezt a szót is azóta használom, amióta a Valahol Európában című előadásunk volt.) Aztán kaptam egy-két tippet az egyik profi "mostohánktól" és már nem is tűnt olyan ijesztőnek. Ha nem tudsz mit mondani, akkor egyszerűen csak a szövegedet kell mondanod. Vagy ha nem elég hosszú, akkor fogd a szövegkönyvet és olvass fel belőle. Az egyik törpénk mindig felolvasott egy bizonyos részletet, hangsúlyozás nélkül. "Hihi, milyen vicces árnyakat fest a mécsláng." 

Első nap rendkívül zavart, hogy van valami ott az arcomon, közel a számhoz. A leukoplast, amivel fel szoktuk ragasztani, folyton le akart jönni, de én nem láttam, így a járókelők mindig megálltak velem szemben és odaerősítették. A nyakamnál meg folyamatosan leragasztották a hajamat is, így az első napokban nem tudtam rendesen leszedni, szóval ezt a hajam bánta a tarkómnál. De a napok során valahogy ráéreztem a dolog lényegére és már nem volt gond vele. Már mondhatni profin és természetesen kezeltem a dolgot.

"Hogyan lehet könnyen kinyitni  a házat és az ajtót egyszerre?"

Kedden egész nap a színházban próbáltunk Reggel nyolcra kellett bemennünk (szerencsésen majdnem elkéstem), majd rögtön be kellett ülnünk a nézőtérre egy gyors csapatmegbeszélésre. A Főnök vázolta a napunkat, meg egy kicsit a másnapi premier napját is. Az első jelenet próbálásakor rögtön belebuktam, ugyanis nekem kellett kimennem, hogy üdvözöljem a gyerekeket és segítsek nekik feloldódni. Csakhogy a Főnök szerint mindig túl későn jöttem ki. "Azonnal, amint meghallod a madárcsiripelést." Ezt a bemenetelt eljátszotta velem legalább négyszer, mikor nagyjából sikerült időben kimennem. Rendkívül lassan haladtunk. Az egész darab egy felvonásból állt, de csak a feléig sikerült eljutnunk a délelőtt folyamán. Be kellett állítani a fényeket és a díszlet rendezését is meg kellett oldanunk. A fényekkel is gondok voltak, ugyanis új fiút tanítottunk be, a gyerekekkel, akik a törpéket játszották pedig majdnem újra kellett venni a jeleneteket. Este kilenckor értünk el arra a szintre, hogy fél órás szünet után elkezdjük az összpróbát, ahol megpróbálunk megállás nélkül végigmenni. Szóval úgy este tizenegy felé értem haza, de túlságosan pörögtem ahhoz, hogy nyugodtan elaludjak. Ráadásul másnap fél nyolcra kellett bemenni, de nem tartottunk már aznap próbát, hanem élesben ment le minden az első, fél tizenegyes előadáson.És nekem kellett kezdenem.