Felvezetés

Hogy mi is ez igazából? Nos, azt hiszem meg szeretném osztani a tapasztalataimat mindenkivel, akit egy kicsit is foglalkoztat a színház, vagy egy színész élete. Félreértés ne essék, én még nem vagyok színész. Egyszerűen egy kisvárosi lány, aki éppen az érettségire készül, miközben minden szabad percét a színházi próbákon, vagy a színházteremben tölti. Lehet, hogy nem vagyok normális, de ezt akarom csinálni.

Bevezetésnek annyi, hogy a városunkban (nem akarom megnevezni, bár a kíváncsibbak valószínűleg rájönnek majd a későbbi bejegyzésekből, melyik) több színi társulat is működik. Én a legrangosabbnak vagyok a tagja, immáron négy... nem, már majdnem öt éve. Akkor még csak az iskolánk színi stúdiója volt, de a városból és a környékről is többen jelentkeztek, így kinőtte önmagát. Azóta több darabot is rendezett, mint például a Valahol Európában, Légy jó mindhalálig, Apácák című musical, valamint filmeket és egyéb darabokat, vagy a rendező által írt műveket is színpadra vitt már, például Emil és a detektívek, Oscar, Ludas Matyi, Íme por, és hamu vagyunk. Ezek közül a darabok közül a legtöbb telt házas volt, ami körülbelül egy előadásra 500 főt jelent.

A vörös malom című musicalünk darabtemetésén.

A társulat tagjai cserélődtek, újak jöttek a régiek helyére, néhányan visszajönnek egy-egy előadás erejéig. Néhányan elégedetlenek és egy év után kilépnek, páran hosszabb ideig húzzák. Az elején a jól összeszokott csapat megrendült, miután a rendező úr és egyben a társulat vezetője túl sok darabot szorított bele egy évadba. Ekkor léptek ki a legtöbben, de akik kitartottak, a hosszú időnek tűnő szenvedés után a vezetőnk magához tért és ismét kezd helyrerázódni a csapat. Eközben természetesen a hírneve a városban és már a környező vidéken is egyre népszerűbb lett, így már városon kívülre is vittünk darabot. Az egyik ilyen musicalt Budapesten is bemutatták, ahol egy jótékonysági estre kaptak meghívást, mint előadókat.

Azt hiszem, a bevezetőben éppen elég ennyi információ a társulatról, így egy kicsit magamról is beszélnék, és a társulatban betöltött szerepemről.

Mint már az elején írtam, idén érettségizem egy gimnáziumban és terveim szerint színművész szakra megyek egyetemre vagy Kaposvárra vagy Pestre. Ha ez nem következik be (aminek elég nagy az esélye), akkor kommunikáción tanulok, hogy addig is közel maradjak a médiához. A nevem, Dalember egy enciklopédista átköltött neve. D'Alembert-ről nem sokat tanultunk, de a nevét meg kellett jegyezni, és így egyszerűbb volt.

Nem sok darabban szerepeltem eddig, bár először a társulatvezetővel ötödikes koromban találkoztam, hét évvel ezelőtt egy válogatáson. Gyerek szereplőket kerestek az Édes mostoha című darabba, és én kapásból két karakternek a tulajdonosa lettem. A darabot sajnos nem adtuk elő, de valószínűleg a korábbi ismeretség miatt sikerült olyan könnyen átcsúsznom a felvételin. Vagy csak egyszerűen született tehetség vagyok. Erre még nem jöttem rá.

Szerepeltem az Oscar, az Íme, por és hamu vagyunk, a Vörös malom című darabokban. Nem sok, és ez miatt volt sok kétségem. Persze a színházban ott voltam, mint segítő: közönséget kísérnek, műsorfüzeteket árulni. Miért ne? Hisz Johnny Depp is statisztaként kezdte!

De most végre úgy érzem, elindulnak a dolgok. Ezért is kezdtem neki ennek a blognak. Rengeteg gondolatom támadt a színházban ülve, a próbákon, szünetekben, vagy éppen sminkelés közben. Úgy gondolom, sokan gondolkodtak el, milyen lehet igazából.

Azt persze mindenki tudja, hogy nem olyan fényes, mint a filmekben, és hogy rengeteg hátulütője van a szakmának. Akkor miért akar olyan sok ember ezzel foglalkozni? Csupán a pénzért és hírnévért? Persze ez a két dolog elég csábító, de szerintem nem. Olvassátok el a további bejegyzéseket, hátha sikerül rájönnötök és átéreznetek a színház igazi hangulatát.