Az előző bejegyzésem eléggé lelkes lett és azóta nem is változott a helyzet (hacsak nem lettem még lelkesebb). Ugyanis a második nagy tervem úgy tűnik, sikeresen megvalósul. Lettie volt olyan kedves, hogy segített az oldal létrehozásában és segít a fenntartásában. Igen, ezentúl Neil Gaiman legfrissebb és régebbi blogbejegyzései is olvashatók magyarul. Lettie csinált az oldalhoz egy gyönyörű és csodálatos meg fantörpikus dizájnt, mellé pedig már megérkezett az első két fordítás is.
Szóval, azok, akik nem ismerik az írót, irány a könyvtár és a blog, akik meg ismerik, irány a blog. ;)
Minden oldalszerkesztőnek üzenem, hogy csere kérése lehetséges, sőt, minden támogatónak örülünk. Úgy tűnik, a látogatottság is jó lesz, szóval nem hiába raknánk ki titeket az oldalsávba.
Egy igen fájó pont marad az életemben az előző társulatom és annak vezetője. Rendkívüli módon megkeserítették, és mégis megédesítették az életem. De azóta, hogy kiléptem, eltelt egy év, és én még mindig gyászolok, és nem haladok előre semmit. És ez így nem mehet tovább.
Úgyhogy új célok, új kihívásokat tűztem ki magam elé. már többet is kinéztem, mit és hogyan csinálnék, na meg persze kikkel.
Mielőtt rátérnék a fő témákra, szeretném elmondani az "aprósütemények" részt. Mint már tavaly is próbálkoztam jelentkezni a SZESZ-hez, vagyis az egyetemi színházhoz, idén is megpróbálom. Először is bementem a HÖK-re, hogy elérhetőséget tudjanak adni, de mint kiderült, a társulat nem hajlandó velük üzletelni, telefonon és levélben sem válaszolnak nekik, mondták, menjek el a Pinceszínházba, mert ott szoktak játszani. Úgyhogy a terv, hogy színházi nyílt napon az előadásuk után elmegyek hozzájuk és beszélek velük. Mondjuk attól félek, hogy munka és egyetem mellett nem fogom bírni, de majd kiderül.
A másik, hogy lehetőség adódott nagyjátékfilm forgatására gyakornokként elmenni. Csodálatos lenne, írok is nekik e-mailt, de újból a munka és a tandíj-probléma szól közbe. Két hónap lenne a forgatás, különböző vidéki helyszíneken. Remélem nyáron lesz (bár, akkor az amerikai munka terveim ugrottak), de szintén idő kérdése, míg válaszolnak és kiderül minden. Gondolom nem én leszek az egyetlen jelentkező.
A harmadik ilyen apróság, hogy ajánlom mindazoknak a facebookos csoportokat, akik színészek szeretnének lenni, vagy legalábbis kipróbálnák magukat ebben is. Különböző csoportok alakultak már. Én két ilyen oldalnak a tagja vagyok: Statiszta munkák (itt nem kizárólag színészt keresnek, de énekeseket, zenészeket, táncosokat, operatőrt, vágót stb.), és a Válogatás, Casting - avagy színészeket keresünk! csoportban. Nagyon jó dolgokat írnak ki, lenne lehetőség, de sajnos a legtöbb budapesti én pedig vidéki nagyvárosban tengődöm. Úgyhogy egyelőre csak nézelődök és ha van valami kihagyhatatlan, jelentkezem, bármi is lesz. Nos, az első nagy ötletem egy websorozat létrehozása volt. Nem tagadom, elég merész és hihetetlen ötlet, de most komolyan, csak a merész ötletek válnak be igazán. Szóval, először is tisztázzuk, mi is konkrétan az a websorozat. Rövid, általában 15-20 perces 3-4 részből álló sorozat. Egyik tanulmányom írása közben (mikor már a pokolba kívántam a vizuális kultúra kutatását) adódott az
ötlet. Joss Whedont gondolom senkinek sem kell bemutatnom. Ő az a zseni,
aki a Buffy, a vámpírok réme, a Dollhouse, a Firefly, az Angel és még sok hasonló neves sorozat atyja. Az interneten a szótárban már a "whedonisták" kifejezés is megjelent, mint Joss Whedon követői és "hívei". Bevallom őszintén, mindezen sorozatokat nem néztem, vagy csak egy-két jelenet esetleg rész erejéig kukkantottam bele, szóval erről a munkájáról igazából én nem nyilatkozhatok. Akkor miért is jött most ez szóba? Emlékeztek még a 2007-es amerikai sorozatírók sztrájkjára? Igen? Nos, Whedon bácsi sztrájkolás közben unatkozott és úgy döntött, hogy addig, amíg nem egyeznek meg a pénzről (mi másról), addig behajt pár szívességet, felhasználja félretett pénzét és csinál egy websorozatot. És így született meg a Dr. Horrible's Sing-Along Blog. A három részből álló (Act I, Act II, Act III) komikus musical nem kisebb szereplőgárdával büszkélkedhet, mint Neil Patrick Harris, Nathan Fillion vagy Felicia Day. Olyan sikere lett a sorozatnak, hogy ahelyett, hogy pénzügyileg mínuszban maradt volna, még sikerült plusz bevételt is szereznie. Ha még nem láttad, fent van youtube-on mind a három rész. (Sajnos csak angolul találtam meg, de ha letöltitek, akkor a magyar feliratot nem nehéz megtalálni a neten.)
(Ebben a videóban a teljes, összevágott filmet nézhetitek meg.)
Így született meg az ötletem, hogy miért ne használjam ki a modern technika által adatott lehetőségeket. Szóval az egyik nagy tervem, hogy forgatok egy kisebb stábbal egy websorozatot. A történet még nincs meg, de már vannak lelkes jelentkezők, akik segítenének megcsinálni, és ha minden jól megy, karácsonyra már be is tudok szerezni magamnak egy kamerát, amin kísérletezhetek (erről a tervemről egy másik bejegyzésben).
És most jöjjön a másik csodálatos tervem, amihez már ti is kelleni fogtok. Nemrégiben megint rendszeresen elkezdtem olvasni Neil Gaiman zseniális történeteit, verseit. Aki esetleg nem ismeri ezt az embert (első dolga legyen, hogy elmegy egy könyvtárba és fog egy Neil Gaiman kötetet), annak csak annyit mondok: Csillagpor, Sosehol, Amerikai istenek, Anansi fiúk, Elveszett próféciák és még sorolhatnám. Az érdemeit tekintve: Hugo-díj, Nebula-díj, Bram Stoker-díj, World Fantasy-díj és még mindig sorolhatnám. Legutóbb megjelent kötete Óceán az út végén, amit már magyar fordításban is olvashattok (és ez azt jelenti, tegyétek).
Régebben olvasgattam egy blogot, ami Neil Gaiman hivatalos blogjának a fordítása volt magyarra, de sajnos 2011 óta nincsenek új bejegyzések. Ezért gondoltam úgy, hogy épp ideje lenni gyakorolni az angolomat. Szóval szeretnék ismét indítani egy hasonló blogot, ahol Gaiman bejegyzéseit fordítanánk le magyarra azoknak, akik esetleg nem beszélik az angolt, de imádják az írót. Viszont már előre látom, hogy a lustaságom, vagy egyszerűen csak az egyetem és munka nem engedi, hogy rendszeres legyek. Ezért is keresek még magam mellé olyan lelkes és kitartó embereket, akik munkamegosztás mellett segítenének a fordításban. Jelentkezni kommentben vagy e-mailben (r993@freemail.hu) lehet.
Túl vagyok egy újabb csalódáson és az Elfújta a szél című musical statisztaválogatásán is. Gondolom az első mondatból már mindenki leszűrte a végeredményt is, de azt hiszem, ez a nap nem is igazán a válogatásról szólt. De ne szaladjunk ennyire előre.
Rengetegen voltak, több mint 140 ember várakozott a REÖK épülete előtt. Rengeteget kellett várni és természetesen akikre mindenki várt legalább fél órát késtek. No de sebaj. Amíg vártunk összetalálkoztam pár ismerőssel. Először is a társulatban megismert barátnőmmel, aki szintén komolyabban szeretné művelni ezt a szakmát, majd két szaktársammal az egyetemről, aztán egy újabb régi ismerőssel még a társulatból és végül a Miss Saigon alatt megismert barátnőmmel.
Ezek közül a legfontosabb az első említett, nevezzük el Céltudatnak. (Ez nem leminősítés lenne, sőt, csodálom azért, hogy idáig eljutott és amilyen céltudatos. Több ilyen ember kéne a világra.)
Céltudat tovább adott pár információt a társulatról, mik történnek arra, ő hogy halad a felvételi felkészüléssel. És néhány meglepő és fájdalmas infót is. De ezt majd csak a bejegyzés végére, hogy akit konkrétan a válogatás menete érdekel, annak ne kelljen elolvasnia a filozofálásomat.
Mikor végre megérkeztek a pestiek, a lányokat hívták be először, ami nem volt könnyű, hisz csak a női statisztaszerepekre 120-an jelentkeztünk. Alig fértünk el a kicsinyke aulában.
Az első dolguk az volt, hogy tisztázzanak pár információt. A legfontosabb, hogy a 120 jelentkezőből csak 15-öt válogatnak ki. Ahogy láttam, ez azért mindenkit szíven ütött. A második információ, hogy közölték a próbák és előadások időpontjait. Annak akinek ezek nem voltak megfelelőek, távozhatott. A harmadik ilyen rosta a hajat célozta meg. Mivel parókákat nem tudnak biztosítani, csupán természetes színű, vállig érő vagy annál hosszabb hajúakat várnak. A többieknek köszönik. Az utolsó ilyen szóbeli rosta a táncos múlt volt. Ilyenkor áldottam, hogy tanultam korábban társastáncot, illetve a színházban is szereztem némi tapasztalatot. Így a tényleges válogatásra maradtunk körülbelül 90-en. Még mindig reménytelennek tűnt bejutni.
Négy vagy öt csapatra osztottak minket, hogy a későbbiekben betanítsanak nekünk egy táncot. Ez volt a kihívás, ami a tehetséget és a mozgást figyelte. Én az első csapatba kerültem, így heves szívdobogás mellett beálltam a többiek közé. Ami már lassan meg sem lep, hogy szintén "kurvákat" kerestek (mint eddig minden kis szerepválogatásnál). Egy bordélyházba kerültünk képzeletben, ahol mi nyújtjuk a férfiaknak a jobbnál jobb szolgáltatást. Csípőforgatás, fenékkitolás, guggolás, kihívó tekintet, fejrázás és minden, ami belefért. Csupán öt percünk volt megtanulni az egész körülbelül fél perces koreográfiát és elsajátítani a karaktert.
Volt, hogy jobban sikerült, volt, hogy kevésbé. Nagyon gyorsan haladtunk és nem csak nekünk kellett kapkodni, de még a pestiek is rohamtempóban mutatták be a lépéseket. A mi 20-25 fős csoportunkból három embert választottak ki, nekik kellett maradniuk még, mondanom sem kell, én nem voltam köztük.
Innentől kezdve jönnek a saját gondolataim, szóval készüljetek fel némi védőfelszereléssel, esetleg egy esernyővel. Na jó, természetesen ennyire nem komoly a dolog. Igazából nem tudom mit vártam. Egy év szinte teljesen kiesett és hihetetlenül hiányzott a színház, a szereplés, a társaság. Azt hiszem, arra számítottam, hogy ez egy kicsit visszaadja az élményt. Hogy végre folytathatom, ahol abbahagytam. Persze ez elég naiv feltételezés volt. De akkor azt hiszem, elég elhatározott voltam. Hogy most tényleg nekiállok, megcsinálom, odateszem magam.
Visszatérve Céltudatra, szeretnék olyan határozott és tehetséges lenni, mint ő. Mesélte, hogy egy véletlen folytán a Nemzeti Színházban fog gyakorlatozni a nyáron, valamint hogy ki szeretne lépni a társulatból. A Főnök nem foglalkozik vele eleget, nem tud kibontakozni. Ezek mind egyesével szépen bontották le az önbizalmam falát, amit arra a napra sikeresen felépítettem, de az utolsó téglákat az alábbi megállapítása döntötte le: nálunk a tavaly felavatott szabadtérin a Rómeó és Júlia előadáson szintén statisztál. Már Miss Saigon óta terveztem, hogy ha lesz kint válogatás, egyértelműen megyek. Miután hazaértem, írtam is a Főnöknek, hogy mi is történt pontosan. Ő azt válaszolta, hogy most csak 20 lányt kerestek, akiket ő válogatott ki a tavalyi gárdából. Kicsit úgy éreztem ez a nap után, hogy az én lehetőségeimet is elfújta a szél.
Szép. Köszönöm a segítséget és hogy megadtad másnak is az esélyt. Na de mindegy. Nem érdekes. Kicsit... nagyon felpaprikázott a dolog, de innen szép a győzelem, nem igaz?
Nemrég újra rátaláltam erre a dalra. Régebben a korábbi társulatomban hallgattuk meg egyik dráma órán, és már akkor is úgy éreztem, mintha engem szólítana meg személyesen ez a chanson. Persze sokszor csupán a vicc kedvéért van megfogalmazva a szöveg, mégis érdemes a felszín mögé látni.
Kulka János, egy zseniális színész zseniális előadásában nézhetitek és hallgathatjátok meg az alábbi videón.
Találtam egy jobb verziót is, minőségibbet, de azt nem engedte beilleszteni, úgyhogy maradt ez nektek.
Nemrég a korábbi társulatom bemutatta az Isten pénze musicalt. Már tavaly tavasszal elkezdték a táncpróbákat és a tudat, hogy én is ott lehettem volna, hogy szabad bejárásom lett volna ebbe az elképesztő darabba rendkívül felzaklatott. De az élet már csak ilyen, nem? Végre összejön valami, végre kezded úgy érezni, hogy te is tartozol valahova, a csapat része vagy és ott állsz velük egy színpadon és akkor elszakít és belehajít egy mély gödörbe, melynek nagyzoló megszólítása a Nagybetűs Élet. (Bevallom őszintén, ebben még semmi nagybetűt nem találtam. Csupa kisbetűk, körülbelül 8-as betűtmérettel.)
A lényeg ebben a filozofálgatásban, hogy nem igazán akartam vendégként elmenni megnézni a darabot, hanem mint a csapatnak a volt tagjaként. Mint aki még odatartozik. Ennek örömére aznap délután beszéltem a Főnökkel, hozzáteszem véletlenül futottunk össze, és megbeszéltük, hogy előadás előtt ugorjak be hátra. Na persze, az elmegyógyba beugrani tűzvész idején. De azért bementem. Mint igazam volt, nem tudtam vele váltani két szónál többet (- Szia! - Szia!), de a többiekkel annál többet beszéltem. Még port beállás és fotózás volt a színpadon, én megálltam a szélén. Mindenki üdvözölt és mosolygott, megpuszilt, kérdezte, hogy vagyok. Aztán meg beálltam közönségkísérőnek és műsorfüzetosztónak. Mint régen, a kezdetekkor. Elég nosztalgikus élmény volt, amiből mostanában elég sok kijár. Utána persze még egy órát ottmaradtam és beszélgettem a többiekkel.
Közben pedig belegondoltam, hogy micsoda tehetségekkel voltam körülvéve és abba is, hogy mit keresek én most ott, ahol vagyok. Miért nem járhatok vissza egy-egy előadás erejéig, ahogyan mások is teszik? És miért vannak benne a darabban olyan emberek, akik nem a társulat tagjai, nem is voltak és már jóval előttem elhagyták a várost? Akkor én miért nem lehetek ott?
Tanulság? Talán ragadd meg a lehetőségeket. Előadás után beszéltem a Főnökkel, és elmondtam neki, hogy ha emberhiányban van, kellene még esetleg valaki, akkor szóljon, mert én mindig készen állok velük együtt színpadra állni. Belenéztem a szemébe és... nem fog hívni. Annyira már ismerem, hogy ezt el tudjam dönteni. Hiszen mégiscsak több öt évet végigdolgoztam velük, és már előtte is megismertem egy másik darab révén. Végülis látott felnőni. Hisz akkor még csak gyerekszereplőket kerestek az Édes mostohába, azóta meg már elértem a nagykorúság határát is. Kissé furcsa belegondolni...
Azt hiszem, félig meddig az visz az úton, az ösztönöz, hogy amikor majd igazi, nagy színész leszek, egy igazi színházba, ne adj isten egy igazi, normális filmben... Akkor fognak felhívni és azt mondani, "Van egy jó szerepem az egyik darabban. Éppen rád illik. Nincs kedved egy előadás erejéig visszajönni?"
És hogy ebből a sok sületlenségből, amit fentebb leírtam, mi vonatkozik a darabra? Hogy az Isten pénzét már korábban megkaptam a társulattól, ha mást nem is. Azt a tudatot, hogy csináljam tovább, tartsak ki még akkor is, ha nem becsülnek meg egy társulatban úgy, mint másokat.
De még nem tudom pontosan az utat. Még nem látom tisztán, de remélem egyszer talán ott leszek rajta. És ki tudja? Talán ez az út nem egy poros ösvény valami kis faluban egy Közösségi Házhoz vezetve, hanem maga a Vörös Szőnyeg.
