"És még ma is élnek békességben, boldogságban."

A jelmezek a Disney mese alapján

Sajnálom, hogy már régen írta, de mentségemre legyen, idén érettségizem és rengeteg dolgom volt. Ennek fényében a színházi élményekről is van bőven beszámolni valóm. Kezdjük mindjárt a Hófehérkével.

Az első előadásunk nagyon jól sikerült. Aznap háromszor is lement a darab, kb fél órás szünetekkel, természetesen délelőtti időpontokban, hogy az óvodákból és iskolákból eljöhessenek. Nagyon izgultam az első csoportnál. Mint írtam, féltem, hogy nem fognak reagálni és mi nem tudjuk folytatni a történetet. De kellemesen csalódtam. ég a felvezető szövegünket sem tudtuk végigmondani, már válaszoltak is. 

"- Eszembe jutott ezekről a kincsekről valaki. - mondta elmélázva Maci.
- De hát ki? - kérdezte élénken Mókuska.
- Egy gyönyörű kislány, akire ti is elékezhettek... - kezdett bele a felvezetésbe Maci, de még az első mondatot sem mondta végig, amikor a fel nem tett kérdésekre már megkapta a választ a gyerektől.
- Hófehérke!"

Hatalmas élmény volt és rengeteget nevettünk. Úgy érzem, jobban megismertem a csapatot, azokat a tagokat is, akikkel eddig még ne szerepelte együtt, vagy ne találkoztam, hisz a közönségkísérők is újak voltak. A gyerekek sokszor annyira beleélték magukat a darabba, hogy a nem értettük, mit mondanak a színpadon. Pedig megpróbáltuk megvárni, míg egy kicsit lecsillapodnak. Ez akkor fordult elő sokszor, sőt, majdnem mindig, mikor a Gonosz Mostoha ráfeszi Hófehérkét, hogy egyen az almából. Olyankor mindig kiabáltak, hogy "ne edd meg!", ''mérgezett!". Szegények nem hallották a saját hangjukat sem, pedig ők tapasztalt színészek és még ki is voltak hangosítva. 

Az egyik közönségkísérő és én, mint Maci.

Aztán volt olyan, mikor elsírták magukat. Ez gyakori jelenség volt annál a jelenetnél, mikor a Vadász megpróbálja megölni Hófehérkét, de aztán mégsem tudja. Ilyenkor hatalmas csendben majdnem mindig felsírt egy gyerek, de olyan keservesen, hogy ki kellett vinni a színházteremből. Nem hallatszott egy pisszenés sem, ezekben a pillanatokban.

Az előadások után kimentünk a közönséghez, vagyis a gyerekekhez beszélgetni, fényképezgetni. Nagyon örültek nekünk és hihetetlenül aranyosak voltak. Volt egy kislány, nem lehetett több három vagy négy évesnél. Odajött hozzá, félre ránézett és alig hallhatóan megkérdezte, hogy odamehet-e Hófehérkéhez. Én persze kézenfogtam és odavezettem a többi gyerekhez. Mert természetesen elsősorban mindenki Hófehérkével és a Herceggel akart beszélni. És persze nagyot néztek, mikor egyszercsak Kuka megszólalt mellettem.

Egy újabb színházi szokásba nyertem betekintést. Eddig megszokott volt a komoly daraboknál, hogy premier után felmegyünk a színház büféjébe és pezsgővel ünnepeljük meg az előadást, utána pedig visszaegyünk a színpadra és megtörténik a premierajándékozás. De ilyen kisebb daraboknál sem pezsgőzés, sem premierajándékozás nem volt. De az utolsó városi előadásunkkor sokan hoztak be csokikat és azzal ajándékozták meg egymást. Én is sok csokit kaptam és egy kicsit zavarban is voltam, hogy én erről nem tudtam és én nem készültem semmivel. De szerencsére ne csak én volt ezzel így, szóval megnyugodtam. 

Az első vidéki előadásunk viszont borzalmas volt. Először is, a díszletet nem fért el a színpadon, mert alacsony volt a belmagasság a Művelődési Házban, szóval a bejáratnál kellett felépítenünk. Másodszor a csak egy járás volt a négy helyett (amit szerencsére később meg tudtunk oldani még eggyel, úgy, hogy mikor a kunyhó zárva volt a kandallón és az ablakon keresztül átmásztunk a túloldalra). Sok mindent át kellett alakítanunk és sokszor volt, hogy rossz irányba mentünk ki, vagy nem tudtunk merre menni. Például, mikor elmondtuk mi, mesélők a szövegünket, gyorsan ki kellett volna futnunk a színről, mert jött a Gonosz Mostoha. Csakhogy elfelejtettük, merre kell menni, így egy pillanatig csak kétségbeesetten álltunk és néztünk körbe, aztán a következő pillanatban már két irányba rohantunk ki a színről. Szerencsére gyorsan zajlott az egész így nem tűnt fel nekik. 

Vidéken, az egyetlen tükör előtt sminkelünk.

Aztán a kellékek nem voltak a helyükön. Mikor mosogatnom kellett volna, nem volt ott a lavór és a konyharuha, így felkaptam egy fehér inget és reménykedtem benne, hogy jó lesz a következő jelenethez is, mert nekem kellett előkészítenem. Fogtam magam, azzal törölgettem és odamentem a teknőhöz, amiben a törpék később fürdenek és úgy csináltam, mint aki mosogat. Ezt persze mind a dal alatt, miközben némi koreográfia nyomán kellett tennünk a dolgunkat. Mikor be kellett tennem a kredencbe az elmosott tányérokat felfedezte, hogy a díszletesek beraktak egy hatalmas karton-féleséget és nem biztos, hogy beférnek az edények. Félretuszkoltam őket és sikeresen betömtem őket. (Muszáj volt, mert később a törpék erről is beszélnek.)

A másik súlyos dolog, hogy nem volt jó a port. Nem csak egy embernek, hanem többeknek. Valószínűleg az épülettel volt gond, mert már előtte is nehezen mentek a hangbeállítások. 

Összességében nagyon jó volt és soha nem fogom elfelejteni. De még két előadás biztosan lesz, szóval remélem azok majd jobban sikerülnek.