2012. március 12., hétfő

Premier előtti hajtás

S lám, ez a nap is elérkezett. A Hófehérke darabunknak vége. Vagyis ez nem teljesen igaz. Két hét múlva vidéken adjuk elő, óvodásoknak.
Annyi mindent mesélhetnék. De most azzal kezdem, amivel befejeztem az előző bejegyzést. Igen, fent öltöztem a "nagyoknál". Egy öltözőben azokkal, akik már régóta benne vannak a színházi életben, és a városunkban mindenki ismeri a nevüket. És meg kell hogy mondjam, nagyon aranyosak. Rögtön szóba elegyedtünk és beszélgetni kezdtünk. Segítettünk egymásnak a cipzárakkal, meg a szövegtanulással. És nem kellett amiatt sem aggódnom, hogyan viselkedjem a szünetekben. Valahogy természetesen jött, mit mondjak, hova menjek, hogyan viselkedjem. 
A port viszont kezdetben nagyon zavart. Megkaptak mindjárt állandóra a kettes számú portot, és mikor fel kellett mennem a színpadra beállításra, minden kiürült a fejemből. Azt sem tudtam, mit mondjak, mert beszélni kellett folyamatosan, de számolni nem akartam. Az olyan... snassz. (Ezt a szót is azóta használom, amióta a Valahol Európában című előadásunk volt.) Aztán kaptam egy-két tippet az egyik profi "mostohánktól" és már nem is tűnt olyan ijesztőnek. Ha nem tudsz mit mondani, akkor egyszerűen csak a szövegedet kell mondanod. Vagy ha nem elég hosszú, akkor fogd a szövegkönyvet és olvass fel belőle. Az egyik törpénk mindig felolvasott egy bizonyos részletet, hangsúlyozás nélkül. "Hihi, milyen vicces árnyakat fest a mécsláng." 
Első nap rendkívül zavart, hogy van valami ott az arcomon, közel a számhoz. A leukoplast, amivel fel szoktuk ragasztani, folyton le akart jönni, de én nem láttam, így a járókelők mindig megálltak velem szemben és odaerősítették. A nyakamnál meg folyamatosan leragasztották a hajamat is, így az első napokban nem tudtam rendesen leszedni, szóval ezt a hajam bánta a tarkómnál. De a napok során valahogy ráéreztem a dolog lényegére és már nem volt gond vele. Már mondhatni profin és természetesen kezeltem a dolgot.
"Hogyan lehet könnyen kinyitni  a házat és az ajtót egyszerre?"
Kedden egész nap a színházban próbáltunk Reggel nyolcra kellett bemennünk (szerencsésen majdnem elkéstem), majd rögtön be kellett ülnünk a nézőtérre egy gyors csapatmegbeszélésre. A Főnök vázolta a napunkat, meg egy kicsit a másnapi premier napját is. Az első jelenet próbálásakor rögtön belebuktam, ugyanis nekem kellett kimennem, hogy üdvözöljem a gyerekeket és segítsek nekik feloldódni. Csakhogy a Főnök szerint mindig túl későn jöttem ki. "Azonnal, amint meghallod a madárcsiripelést." Ezt a bemenetelt eljátszotta velem legalább négyszer, mikor nagyjából sikerült időben kimennem. Rendkívül lassan haladtunk. Az egész darab egy felvonásból állt, de csak a feléig sikerült eljutnunk a délelőtt folyamán. Be kellett állítani a fényeket és a díszlet rendezését is meg kellett oldanunk. A fényekkel is gondok voltak, ugyanis új fiút tanítottunk be, a gyerekekkel, akik a törpéket játszották pedig majdnem újra kellett venni a jeleneteket. Este kilenckor értünk el arra a szintre, hogy fél órás szünet után elkezdjük az összpróbát, ahol megpróbálunk megállás nélkül végigmenni. Szóval úgy este tizenegy felé értem haza, de túlságosan pörögtem ahhoz, hogy nyugodtan elaludjak. Ráadásul másnap fél nyolcra kellett bemenni, de nem tartottunk már aznap próbát, hanem élesben ment le minden az első, fél tizenegyes előadáson.És nekem kellett kezdenem.

2012. március 5., hétfő

Vihar előtti csend

Holnap reggel nyolcra megyek be a színházba összpróbára. Beállítjuk a fényeket, a portokat és hogy ki, honnan, mikor jön be a színre. Egész napos próba lesz, valószínűleg estig bent kell lenni. A fények beállítása legalább a délelőttöt elveszi. 
Rettentően izgulok az előadás miatt. Nem csak azért, hogy jól alakítsak, ne felejtsem el a szöveget, hanem azért is, hogy hogyan fogok viselkedni. Hisz a szünetekben nem mondják meg, hogy hova kell menned, hogyan kell reagálnod és miként kell viselkedned. Milyen a karaktered, milyen a személyiséged. Nem nyomták a kezedbe a szövegkönyvet. Az élet csupa improvizálásból áll. Valaki mond neked valamit, és te improvizálsz egy gyors választ. De mi van, ha a helytelen válasz jut csak eszedbe? Egyáltalán létezik helytelen válasz? A lényeg, hogy add önmagad. A lényeg, hogy légy energikus, légy vicces, légy nyitott mindenre. Beszélgess és szólj hozzá. 
A lenti öltöző, ahol akár harmincan is elférünk.
Te jó ég! Olyan dolgok miatt aggódom, mint amikor először mentem be hátra a színfalak mögé közönségkísérőnek. Miért is aggódom? Hisz ismerek mindenkit! Tudom a járást, tudom a szokásokat, tudom mi hol van. De melyik öltözőbe menjek be? A fentibe, ahol mindig a fő emberek öltöztek? Vagy menjek le az alsó öltözőkbe, a színpad alá, ahol eddig öltöztem? Eddig mindig a tömegben voltam. Újságírók, bábuemberek, járókelők. De most nem. Most a hét törpe a "tömeg". Akkor nekem most fel kell mennem? 
Még mindig nem értem, miért foglalkozom vele ennyit. Odamegyek a rendezőhöz (az egyszerűség kedvéért a továbbiakban Főnök) és megkérdezem. Ennyi. Talán kiírja a nevemet az egyik ajtóra, mint A vörös malomban. Aztán attól is félek, hogy az első jelenetet én kezdem. A tipikus erdei állatkák beszélgetése. De szóba is kell elegyedni a gyerekekkel. Megkérdezni, hogy hívják azt a lányt, akinek hófehér bőre van, vörös ajkai és ébenfekete haja. Meg kell kérdezni, szeretnék-e, ha elmesélnénk a történetét. Óvodásoknak és kisiskolásoknak adjuk elő, de biztos lesznek olyanok, akik szórakozásból kiabálnak be olyan dolgokat, amikre nem tudunk reagálni. Ráadásul a karakteremet sem érzem még késznek. Amúgy is, milyen egy medve? Oké, milyen egy medve a Hófehérkében? Édes és csöpögős. Na jó, nem problémázom többet.
Az Oscar (2008) című darabban újságíróként.(Bal szélső vagyok én.)
De holnap a portot is beállítják. Rajtam még soha nem volt port és most meg állandót kapok. Kicsit ettől is félek. Na jó, elég sok mindentől félek. De talán azért, mert ez az első igazi olyan szerepem, amiben meg kell szólalnom, amiben nem a tömeget képviselem. Amiben én is egy vagyok az igazi színészek közül. 
Az egyik "tanárom", akihez korábban jártam különórákra már több filmben is szerepelt, több színházban játszik és vajdasági színi iskolát végzett. Ő mondta, hogy felnőtteknek játszani könnyebb. Mert egy felnőtt úgy megy be a színházba, hogy "tessék, hitesd el velem, hogy te vagy a Maci". Egy gyerek viszont úgy ül be, hogy már hisz neked. És ezt a bizalmat sokkal nehezebb megtartani, mert ha egyszer elveszti a hitet, csak nagyon nehezen lehet visszaszerezni. Vagy egyáltalán ne,. Tehát már a legelejének nagyon jónak kell lennie, hogy ne csalódjanak. Mert ha nem hiszik el, lehet, hogy az egész előadásban csalódnak.

2012. március 4., vasárnap

Lótehénke és a hét körte

Hogy viszonyulnak a tagok egy új darab bemutatásához? Először is természetesen elfog a kíváncsiság és az izgatottság. Főleg, ha olyan darabról van szó, amit nem ismerünk. Például A vörös malom is ilyen volt. Aztán a szereplők körbeülnek egy picinyke TV-t, mindenki hozz magával egy rakat kaját (a legalapvetőbb nem a popcorn, hanem a gumicukor) és megnézzük az eredeti darabot. Amiből persze hülyülés lesz, és értelmetlen hozzászólások. De legalább megtudjuk, mit is kell csinálnunk. 
Mikor a próbák elkezdődnek, lassan már kívülről tudunk minden szöveget, dalt. És a cím. A cím az első, amit átköltünk. Legékesebb példa rá a jövő héten bemutatásra kerülő gyerekdarab, a Hófehérke és a hét törpe. Ez volt már Sótehénke és a hét törpe, Lókefélke/Hókefélke és a hiperbola (ne kérdezzétek, már nem tudom, hogy jött a hiperbola), Lótehénke és a hét körte. De más darabokban is bőven akad átkölteni való: A vörös malom helyett vörös majom. 
A jövő heti előadás plakátja (tényleg ez van ráírva)
Először furcsálltam ezt a rengeteg átköltést, hisz ezt utoljára alsósként műveltük a népdalokkal, de könnyen megszoktam. Bár őszintén szólva, néha sok folyton ezzel viccelődni, de én még mindig úgy érzem, hogy csak csendes megfigyelő vagyok, hisz ez még csak a második olyan darab, aminek mondhatjuk, hogy szerves része vagyok és nem csak egy "betolakodó", aki keményen két percig fent van a színpadon egy kétfelvonásos darabban. De én már annak is nagyon örültem. Végre ott lehettem a színpadon, ott öltözhettem az öltözőben a többiekkel és értettem a belső poénokat, amiket csak ők tudnak és csak ők értenek.
Mert minden darabban van egy-két poén, amit mindig előhoznak, ha nem is az egészet, legalább egy-egy kulcsszót. Az Oscar!-ban ez dzsihád volt, A vörös malomban 49. A csapatmegbeszélések után hajrá helyett ezt szoktuk kiáltani. 
És a legalapvetőbb, amit átköltünk az a szöveg. Legjobb példa erre a Hófehérke és a hét törpe című darabból a gonosz mostoha jelenetei. A színész, aki játssza alapvetően is zseniális, de amikor nem jut eszébe a folytatás és improvizálnia kell olyan dolgok is kijönnek, hogy még a rendező is csak röhögni tud rajta. Ehhez persze hozzá jönnek a nyelvbotlások, mint például a "Harapj belé, és a kívánságod teljesül" helyett "Harapj belém, és a kívánságom teljesül". Lehet, hogy majd kiírom az egész improvizálást, ugyanis felvettük telefonnal, de nekem még nincs meg. Szóval legyetek türelemmel. Jövő hét után sok bejegyzés fog felkerülni, ugyanis jövő héten lesz a Hófehérke bemutatása és rengeteget fogunk játszani. Legfőképpen attól félek, hogy gyerekeknek, óvodásoknak, kisiskolásoknak fogjuk előadni és nekünk, a mesélőknek kell "beszélgetni" velük. Ismeritek a mesét? Hogy hívják a hercegkisasszonyt? Szeretnétek, hogy elmeséljük nektek? Nem tudom, hogy fognak erre reagálni, és én arra hogy fogok, de az biztos, hogy ez egy nagy kihívás számomra.