Nemrég a korábbi társulatom bemutatta az Isten pénze musicalt. Már tavaly tavasszal elkezdték a táncpróbákat és a tudat, hogy én is ott lehettem volna, hogy szabad bejárásom lett volna ebbe az elképesztő darabba rendkívül felzaklatott. De az élet már csak ilyen, nem? Végre összejön valami, végre kezded úgy érezni, hogy te is tartozol valahova, a csapat része vagy és ott állsz velük egy színpadon és akkor elszakít és belehajít egy mély gödörbe, melynek nagyzoló megszólítása a Nagybetűs Élet. (Bevallom őszintén, ebben még semmi nagybetűt nem találtam. Csupa kisbetűk, körülbelül 8-as betűtmérettel.)
A lényeg ebben a filozofálgatásban, hogy nem igazán akartam vendégként elmenni megnézni a darabot, hanem mint a csapatnak a volt tagjaként. Mint aki még odatartozik. Ennek örömére aznap délután beszéltem a Főnökkel, hozzáteszem véletlenül futottunk össze, és megbeszéltük, hogy előadás előtt ugorjak be hátra. Na persze, az elmegyógyba beugrani tűzvész idején. De azért bementem. Mint igazam volt, nem tudtam vele váltani két szónál többet (- Szia! - Szia!), de a többiekkel annál többet beszéltem. Még port beállás és fotózás volt a színpadon, én megálltam a szélén. Mindenki üdvözölt és mosolygott, megpuszilt, kérdezte, hogy vagyok. Aztán meg beálltam közönségkísérőnek és műsorfüzetosztónak. Mint régen, a kezdetekkor. Elég nosztalgikus élmény volt, amiből mostanában elég sok kijár. Utána persze még egy órát ottmaradtam és beszélgettem a többiekkel.
Közben pedig belegondoltam, hogy micsoda tehetségekkel voltam körülvéve és abba is, hogy mit keresek én most ott, ahol vagyok. Miért nem járhatok vissza egy-egy előadás erejéig, ahogyan mások is teszik? És miért vannak benne a darabban olyan emberek, akik nem a társulat tagjai, nem is voltak és már jóval előttem elhagyták a várost? Akkor én miért nem lehetek ott?
Tanulság? Talán ragadd meg a lehetőségeket. Előadás után beszéltem a Főnökkel, és elmondtam neki, hogy ha emberhiányban van, kellene még esetleg valaki, akkor szóljon, mert én mindig készen állok velük együtt színpadra állni. Belenéztem a szemébe és... nem fog hívni. Annyira már ismerem, hogy ezt el tudjam dönteni. Hiszen mégiscsak több öt évet végigdolgoztam velük, és már előtte is megismertem egy másik darab révén. Végülis látott felnőni. Hisz akkor még csak gyerekszereplőket kerestek az Édes mostohába, azóta meg már elértem a nagykorúság határát is. Kissé furcsa belegondolni...
Azt hiszem, félig meddig az visz az úton, az ösztönöz, hogy amikor majd igazi, nagy színész leszek, egy igazi színházba, ne adj isten egy igazi, normális filmben... Akkor fognak felhívni és azt mondani, "Van egy jó szerepem az egyik darabban. Éppen rád illik. Nincs kedved egy előadás erejéig visszajönni?"
És hogy ebből a sok sületlenségből, amit fentebb leírtam, mi vonatkozik a darabra? Hogy az Isten pénzét már korábban megkaptam a társulattól, ha mást nem is. Azt a tudatot, hogy csináljam tovább, tartsak ki még akkor is, ha nem becsülnek meg egy társulatban úgy, mint másokat.
De még nem tudom pontosan az utat. Még nem látom tisztán, de remélem egyszer talán ott leszek rajta. És ki tudja? Talán ez az út nem egy poros ösvény valami kis faluban egy Közösségi Házhoz vezetve, hanem maga a Vörös Szőnyeg.
