"Vége mindenki elmegy, végleg itthagynak minket"

Helikopterből készült fotó a második felvonás próbáról.

Ha nem is végleg, de egy évre biztosan. Igen, hétfőn volt az utolsó Miss Saigon előadás. El nem tudom mondani, mekkora élmény volt. Igazából még mindig alig bírom felfogni, hova kerültem, és még belegondolni sem tudok, hogy vége. Két hét volt az egész, de ez a két hét majdnem egy évvel is felért. Olyan embereket ismertem meg, akikkel rengeteg közös témánk van, akik tudnak egy jót bulizni, és akikre a későbbiekben is számíthatok. És olyan zseniális színészekkel dolgozhattam együtt, mint Dolhai Attila, Szabó P. Szilveszter, Vágó Zsuzsi, Feke Pál és még sorolhatnám. Ráadásul KERO rendező úrral egy produkcióban! Teljesen hihetetlen. Mintha az egészet csak álmodtam volna.

Szóval, kezdjük az elején. Az első héten a színházban próbáltunk, csak statiszták. Lejött Rogács László a játékmester, Angyal Márta a rendezőasszisztens, Király Ancsa az ügyelő és Antal a zongoraművész. Első nap megtanították a dalokat nekünk, és felvázolták, hogy mi várható. Nagyon gyorsan haladtunk, hisz majdnem fele annyi időnk volt megtanulni mindent, mint a soproni statisztáknak egy évvel ezelőtt. Második nap megtanultuk az egész első felvonás mozgását, a következő nap ismételtünk és jöhetett a második felvonás. Negyedik nap kezdtünk táncolni, amit folyamatosan átismételtünk. A tánchoz lejött a Kocsis Tomi, és Szűts Rita, akik segítettek megtanulni a lépéseket, majd Bakó Gábor, aki finomított a mozdulatainkon. Az egész igazából olyan volt, mint egy átlagos színházi próba (azzal a különbséggel, hogy élőzenére tanultuk a dolgokat. Beszereztek egy szintetizátort és Anti mindig alánk játszotta a zenét. Nagyon profi.) Maga a koreográfia nem tűnt túl bonyolultnak, a mozdulatok is egyszerűek voltak, de nehéz volt megtanulni. Főként, hogy a hajtás és hőség miatt kevésbé fogott az agyunk, valamint a visszatérő részek mindig más számban kerültek elő. Könnyen összekeveredtünk. Úgy döntöttünk mi, táncosok, hogy mielőtt kimegyünk a nagyszínpadra, a délelőtti színházas próbára egy órával előbb bejövünk gyakorolni még, ami tényleg jó ötletnek bizonyult. Persze külön minden nap itthon is eltáncoltam, csak úgy felszínesen, hogy rögzüljenek a mozdulatok sorrendje.

A legizgalmasabb az azt követő hét. Hétfőn már kint voltunk a nagyszínpadon, csak mi, statiszták. Szoknunk kellett a méreteket (amint tényleg szokni kellett!). Óriási, hatalmas, és még annál is nagyobb. Életemben először láttam forgószínpadot, ami 14 méter átmérőjű! Pont a kánikulai hőségben értünk ki a nagyszínpadra, így mindenki legalább hat liter vizet ivott naponta. Rövidnadrág, fejkendő, bikinifelső és naptej elengedhetetlen része lett a próbáknak. Somfai Péter mindjárt tartott is egy kis balesetvédelmi oktatást. Hova kell lépnünk, mikor mehetünk fel a színpadra, ne tartózkodjunk sokat a napon stb. ezek után természetesen olyan óvatosan jártam a színpadon, mintha az egészet tojásokra építették volna. Aztán az idő során már olyan természetessé vált a mérete, a díszletek elhelyezkedése, mozgása, hogy már egyáltalán nem éreztem magam kívülállónak. Inkább részese lettem a színpadnak.
Kedden aztán megérkeztek a pestiek a színészekkel, az anszambl-val (ezt a szót is ott tanultam) és természetesen a rendezővel. Márti bemutatott egymásnak minket: "Pestiek, ők itt a bajaik. Bajaiak, ők itt a pestiek." Taps, integetés, hujjogás. Körülbelül ennyiből állt az üdvözlés. De üdvözlés volt és ez rendkívül jó érzéssel töltött el.
Este hatkor elkezdtük az első felvonás próbáját. Szegény pestiek olyan fáradtak voltak, hogy a hangulat az első nap kissé nyomott volt. Bár lehet, hogy egyszerűen csak a rendező úr karaktere tette, én ugyanis lassan már rettegtem tőle, mikor érkezik meg. Korábban sokszor kezdték úgy a mondatokat, "Ha majd a rendező úr megjön..." vagy "Kicsi ember, de hatalmas hangja van." Ez a későbbiekben is bebizonyult. A kihangosított embereket is képes volt túlkiabálni mikrofon nélkül. De az biztos, hogy egy remek rendezőről beszélünk, akinek rengeteg energiája és ötlete van.

Végül a statiszta fiúknak ez a tánca nem került bele.

Szóval a próbát körülbelül éjféltájt fejeztük be, aztán beültünk inni valamit és ismerkedni. Nem mindenki, de egy páran. Hajnalban hazaértünk és másnap azt hiszem háromra kellett bemennünk nekünk, statisztáknak. Elpróbáltunk még pár mozgást. A második felvonás próbája volt, így a helikopteres jelenetet is itt próbáltuk el. Hatalmas élmény volt látni azt a hatalmas gépet leszállni egy viszonylag kis és szűk helyre. Bár a port úgy felkavarta, hogy a szemünkben több por került, mint ami a földön volt.
Maga a második felvonás számunkra sokkal izgalmasabb volt, mint az első, tekintve, hogy folyamatos gyorsöltözést kellett produkálnunk, hajászkodással együtt. És természetesen a darab leglátványosabb pontja, a helikopteres jelenet is itt van benne. Rengetegszer el kellett próbálnunk, főként a rácsok mozgatása miatt, meg az energiák aktivizálása miatt is. (Elvileg nem voltunk elég meggyötörtek.) Szóval ezzel nagyon sokat foglalkoztunk.
A következő nap pedig összpróba volt sminkkel, hajjal, jelmezekkel és mindennel. Előadásszintű próba, bár sokszor leálltunk. volt olyan jelenet, ahol a tanár úr átrendezett pár dolgot, kirendezett pár statisztát is.  Aznap negyed kettőkor végeztünk és olyan fáradtnak éreztem magam, hogy képtelen voltam még a többiekkel beülni a szokásos helyünkre. Ráadásul másnap premier.

"Eljött az óránk, győzőtt a nép"

Bizony ám, egy kis helyzetjelentés a Miss Saigon című musical alakulásáról. Nos, azt hiszem az érzést nem lehet teljesen kifejezni, de azért megpróbálom: ez hihetetlenül-csodálatosan-képtelenség-de-úgy-tűnik-mégis-valóságos. Az első színházi próbák során még fel sem fogtam, hogy ez nem csak egy egyszerű darab, amit majd előadunk. Akkor kezdett egy kicsit tudatosulni, mikor először mentünk ki a nagyszínpadra. Óriási, óriási díszletekkel és még annál is valóságosabb emberekkel. Rogács László, a játékmester említette, hogy sokkal nagyobb lesz a tér, mint a színházban, de ennyire? 25x30 méter széles, és 8 méteres tornyok mozognak rajta. És a forgószínpad! Még életemben nem láttam forgószínpadot! Annyira hihetetlen a dolog!

Kedden megérkezett a pesti csapat, és egyszercsak azt veszem észre, hogy körül vagyok véve remek színészekkel, akiket az egész ország ismeri. Dolhai Attila, Feke Pál, Mészáros Árpád Zsolt, Szabó P. Szilveszter, Kerényi Miklós Máté, Vágó Zsuzsi. Itt-ott mászkálnak mindenfele, és annyira természetesek. Ráadásul KERO-val együtt dolgozni... Azt hittem, ha ez egyszer megtörténik, valahogy harminc év körüli leszek.

Szóval a pesti csapat felkészülhet, mert jön a bajai vietnami nép és eljön a mi időnk. De most sietek. Ma lesz az összpróba, és nem akarok elkésni. Majd még részletesebb beszámolóra is számíthattok, de most csak ennyire volt időm. Addig is, vasárnapra még vannak szabad jegyek. :)