Websorozat, egy kis Gaiman és egyéb aprósütemények

Egy igen fájó pont marad az életemben az előző társulatom és annak vezetője. Rendkívüli módon megkeserítették, és mégis megédesítették az életem. De azóta, hogy kiléptem, eltelt egy év, és én még mindig gyászolok, és nem haladok előre semmit. És ez így nem mehet tovább.

Úgyhogy új célok, új kihívásokat tűztem ki magam elé. már többet is kinéztem, mit és hogyan csinálnék, na meg persze kikkel.
Mielőtt rátérnék a fő témákra, szeretném elmondani az "aprósütemények" részt. Mint már tavaly is próbálkoztam jelentkezni a SZESZ-hez, vagyis az egyetemi színházhoz, idén is megpróbálom. Először is bementem a HÖK-re, hogy elérhetőséget tudjanak adni, de mint kiderült, a társulat nem hajlandó velük üzletelni, telefonon és levélben sem válaszolnak nekik, mondták, menjek el a Pinceszínházba, mert ott szoktak játszani. Úgyhogy a terv, hogy  színházi nyílt napon az előadásuk után elmegyek hozzájuk és beszélek velük. Mondjuk attól félek, hogy munka és egyetem mellett nem fogom bírni, de majd kiderül.
A másik, hogy lehetőség adódott nagyjátékfilm forgatására gyakornokként elmenni. Csodálatos lenne, írok is nekik e-mailt, de újból a munka és a tandíj-probléma szól közbe. Két hónap lenne a forgatás, különböző vidéki helyszíneken. Remélem nyáron lesz (bár, akkor az amerikai munka terveim ugrottak), de szintén idő kérdése, míg válaszolnak és kiderül minden. Gondolom nem én leszek az egyetlen jelentkező.
A harmadik ilyen apróság, hogy ajánlom mindazoknak a facebookos csoportokat, akik színészek szeretnének lenni, vagy legalábbis kipróbálnák magukat ebben is. Különböző csoportok alakultak már. Én két ilyen oldalnak a tagja vagyok: Statiszta munkák (itt nem kizárólag színészt keresnek, de énekeseket, zenészeket, táncosokat, operatőrt, vágót stb.), és a Válogatás, Casting - avagy színészeket keresünk! csoportban. Nagyon jó dolgokat írnak ki, lenne lehetőség, de sajnos a legtöbb budapesti én pedig vidéki nagyvárosban tengődöm. Úgyhogy egyelőre csak nézelődök és ha van valami kihagyhatatlan, jelentkezem, bármi is lesz.
Nos, az első nagy ötletem egy websorozat létrehozása volt. Nem tagadom, elég merész és hihetetlen ötlet, de most komolyan, csak a merész ötletek válnak be igazán. Szóval, először is tisztázzuk, mi is konkrétan az a websorozat. Rövid, általában 15-20 perces 3-4 részből álló sorozat. Egyik tanulmányom írása közben (mikor már a pokolba kívántam a vizuális kultúra kutatását) adódott az ötlet. Joss Whedont gondolom senkinek sem kell bemutatnom. Ő az a zseni, aki a Buffy, a vámpírok réme, a Dollhouse, a Firefly, az Angel és még sok hasonló neves sorozat atyja. Az interneten a szótárban már a "whedonisták" kifejezés is megjelent, mint Joss Whedon követői és "hívei". Bevallom őszintén, mindezen sorozatokat nem néztem, vagy csak egy-két jelenet esetleg rész erejéig kukkantottam bele, szóval erről a munkájáról igazából én nem nyilatkozhatok. Akkor miért is jött most ez szóba? Emlékeztek még a 2007-es amerikai sorozatírók sztrájkjára? Igen? Nos, Whedon bácsi sztrájkolás közben unatkozott és úgy döntött, hogy addig, amíg nem egyeznek meg a pénzről (mi másról), addig behajt pár szívességet, felhasználja félretett pénzét és csinál egy websorozatot. És így született meg a Dr. Horrible's Sing-Along Blog. A három részből álló (Act I, Act II, Act III) komikus musical nem kisebb szereplőgárdával büszkélkedhet, mint Neil Patrick Harris, Nathan Fillion vagy Felicia Day. Olyan sikere lett a sorozatnak, hogy ahelyett, hogy pénzügyileg mínuszban maradt volna, még sikerült plusz bevételt is szereznie. Ha még nem láttad, fent van youtube-on mind a három rész. (Sajnos csak angolul találtam meg, de ha letöltitek, akkor a magyar feliratot nem nehéz megtalálni a neten.)

 (Ebben a videóban a teljes, összevágott filmet nézhetitek meg.)

Így született meg az ötletem, hogy miért ne használjam ki a modern technika által adatott lehetőségeket. Szóval az egyik nagy tervem, hogy forgatok egy kisebb stábbal egy websorozatot. A történet még nincs meg, de már vannak lelkes jelentkezők, akik segítenének megcsinálni, és ha minden jól megy, karácsonyra már be is tudok szerezni magamnak egy kamerát, amin kísérletezhetek (erről a tervemről egy másik bejegyzésben).

És most jöjjön a másik csodálatos tervem, amihez már ti is kelleni fogtok. Nemrégiben megint rendszeresen elkezdtem olvasni Neil Gaiman zseniális történeteit, verseit. Aki esetleg nem ismeri ezt az embert (első dolga legyen, hogy elmegy egy könyvtárba és fog egy Neil Gaiman kötetet), annak csak annyit mondok: Csillagpor, Sosehol, Amerikai istenek, Anansi fiúk, Elveszett próféciák és még sorolhatnám. Az érdemeit tekintve: Hugo-díj, Nebula-díj, Bram Stoker-díj, World Fantasy-díj és még mindig sorolhatnám. Legutóbb megjelent kötete Óceán az út végén, amit már magyar fordításban is olvashattok (és ez azt jelenti, tegyétek).

Régebben olvasgattam egy blogot, ami Neil Gaiman hivatalos blogjának a fordítása volt magyarra, de sajnos 2011 óta nincsenek új bejegyzések. Ezért gondoltam úgy, hogy épp ideje lenni gyakorolni az angolomat. Szóval szeretnék ismét indítani egy hasonló blogot, ahol Gaiman bejegyzéseit fordítanánk le magyarra azoknak, akik esetleg nem beszélik az angolt, de imádják az írót. Viszont már előre látom, hogy a lustaságom, vagy egyszerűen csak az egyetem és munka nem engedi, hogy rendszeres legyek. Ezért is keresek még magam mellé olyan lelkes és kitartó embereket, akik munkamegosztás mellett segítenének a fordításban. Jelentkezni kommentben vagy e-mailben (r993@freemail.hu) lehet.

A végére pedig jöjjön pár link: Itt Gaiman blogjának címe: http://journal.neilgaiman.com/

Itt pedig a 2011 és az előtti bejegyzések magyar verziója: http://neilgaiman-hun.blogspot.hu/

"A taps és a bravó majd mind nekem szól"

Nemrég újra rátaláltam erre a dalra. Régebben a korábbi társulatomban hallgattuk meg egyik dráma órán, és már akkor is úgy éreztem, mintha engem szólítana meg személyesen ez a chanson. Persze sokszor csupán a vicc kedvéért van megfogalmazva a szöveg, mégis érdemes a felszín mögé látni. 

Kulka János, egy zseniális színész zseniális előadásában nézhetitek és hallgathatjátok meg az alábbi videón.

Találtam egy jobb verziót is, minőségibbet, de azt nem engedte beilleszteni, úgyhogy maradt ez nektek.

Fogd, ez az Isten pénze

Nemrég a korábbi társulatom bemutatta az Isten pénze musicalt. Már tavaly tavasszal elkezdték a táncpróbákat és a tudat, hogy én is ott lehettem volna, hogy szabad bejárásom lett volna ebbe az elképesztő darabba rendkívül felzaklatott. De az élet már csak ilyen, nem? Végre összejön valami, végre kezded úgy érezni, hogy te is tartozol valahova, a csapat része vagy és ott állsz velük egy színpadon és akkor elszakít és belehajít egy mély gödörbe, melynek nagyzoló megszólítása a Nagybetűs Élet. (Bevallom őszintén, ebben még semmi nagybetűt nem találtam. Csupa kisbetűk, körülbelül 8-as betűtmérettel.)

A lényeg ebben a filozofálgatásban, hogy nem igazán akartam vendégként elmenni megnézni a darabot, hanem mint a csapatnak a volt tagjaként. Mint aki még odatartozik. Ennek örömére aznap délután beszéltem a Főnökkel, hozzáteszem véletlenül futottunk össze, és megbeszéltük, hogy előadás előtt ugorjak be hátra. Na persze, az elmegyógyba beugrani tűzvész idején. De azért bementem. Mint igazam volt, nem tudtam vele váltani két szónál többet (- Szia! - Szia!), de a többiekkel annál többet beszéltem. Még port beállás és fotózás volt a színpadon, én megálltam a szélén. Mindenki üdvözölt és mosolygott, megpuszilt, kérdezte, hogy vagyok. Aztán meg beálltam közönségkísérőnek és műsorfüzetosztónak. Mint régen, a kezdetekkor. Elég nosztalgikus élmény volt, amiből mostanában elég sok kijár. Utána persze még egy órát ottmaradtam és beszélgettem a többiekkel. 

Közben pedig belegondoltam, hogy micsoda tehetségekkel voltam körülvéve és abba is, hogy mit keresek én most ott, ahol vagyok. Miért nem járhatok vissza egy-egy előadás erejéig, ahogyan mások is teszik? És miért vannak benne a darabban olyan emberek, akik nem a társulat tagjai, nem is voltak és már jóval előttem elhagyták a várost? Akkor én miért nem lehetek ott?

Tanulság? Talán ragadd meg a lehetőségeket. Előadás után beszéltem a Főnökkel, és elmondtam neki, hogy ha emberhiányban van, kellene még esetleg valaki, akkor szóljon, mert én mindig készen állok velük együtt színpadra állni. Belenéztem a szemébe és... nem fog hívni. Annyira már ismerem, hogy ezt el tudjam dönteni. Hiszen mégiscsak több öt évet végigdolgoztam velük, és már előtte is megismertem egy másik darab révén. Végülis látott felnőni. Hisz akkor még csak gyerekszereplőket kerestek az Édes mostohába, azóta meg már elértem a nagykorúság határát is. Kissé furcsa belegondolni...

Azt hiszem, félig meddig az visz az úton, az ösztönöz, hogy amikor majd igazi, nagy színész leszek, egy igazi színházba, ne adj isten egy igazi, normális filmben... Akkor fognak felhívni és azt mondani, "Van egy jó szerepem az egyik darabban. Éppen rád illik. Nincs kedved egy előadás erejéig visszajönni?"

És hogy ebből a sok sületlenségből, amit fentebb leírtam, mi vonatkozik a darabra? Hogy az Isten pénzét már korábban megkaptam a társulattól, ha mást nem is. Azt a tudatot, hogy csináljam tovább, tartsak ki még akkor is, ha nem becsülnek meg egy társulatban úgy, mint másokat.

De még nem tudom pontosan az utat. Még nem látom tisztán, de remélem egyszer talán ott leszek rajta. És ki tudja? Talán ez az út nem egy poros ösvény valami kis faluban egy Közösségi Házhoz vezetve, hanem maga a Vörös Szőnyeg.