Websorozat, egy kis Gaiman és egyéb aprósütemények

Egy igen fájó pont marad az életemben az előző társulatom és annak vezetője. Rendkívüli módon megkeserítették, és mégis megédesítették az életem. De azóta, hogy kiléptem, eltelt egy év, és én még mindig gyászolok, és nem haladok előre semmit. És ez így nem mehet tovább.

Úgyhogy új célok, új kihívásokat tűztem ki magam elé. már többet is kinéztem, mit és hogyan csinálnék, na meg persze kikkel.
Mielőtt rátérnék a fő témákra, szeretném elmondani az "aprósütemények" részt. Mint már tavaly is próbálkoztam jelentkezni a SZESZ-hez, vagyis az egyetemi színházhoz, idén is megpróbálom. Először is bementem a HÖK-re, hogy elérhetőséget tudjanak adni, de mint kiderült, a társulat nem hajlandó velük üzletelni, telefonon és levélben sem válaszolnak nekik, mondták, menjek el a Pinceszínházba, mert ott szoktak játszani. Úgyhogy a terv, hogy  színházi nyílt napon az előadásuk után elmegyek hozzájuk és beszélek velük. Mondjuk attól félek, hogy munka és egyetem mellett nem fogom bírni, de majd kiderül.
A másik, hogy lehetőség adódott nagyjátékfilm forgatására gyakornokként elmenni. Csodálatos lenne, írok is nekik e-mailt, de újból a munka és a tandíj-probléma szól közbe. Két hónap lenne a forgatás, különböző vidéki helyszíneken. Remélem nyáron lesz (bár, akkor az amerikai munka terveim ugrottak), de szintén idő kérdése, míg válaszolnak és kiderül minden. Gondolom nem én leszek az egyetlen jelentkező.
A harmadik ilyen apróság, hogy ajánlom mindazoknak a facebookos csoportokat, akik színészek szeretnének lenni, vagy legalábbis kipróbálnák magukat ebben is. Különböző csoportok alakultak már. Én két ilyen oldalnak a tagja vagyok: Statiszta munkák (itt nem kizárólag színészt keresnek, de énekeseket, zenészeket, táncosokat, operatőrt, vágót stb.), és a Válogatás, Casting - avagy színészeket keresünk! csoportban. Nagyon jó dolgokat írnak ki, lenne lehetőség, de sajnos a legtöbb budapesti én pedig vidéki nagyvárosban tengődöm. Úgyhogy egyelőre csak nézelődök és ha van valami kihagyhatatlan, jelentkezem, bármi is lesz.
Nos, az első nagy ötletem egy websorozat létrehozása volt. Nem tagadom, elég merész és hihetetlen ötlet, de most komolyan, csak a merész ötletek válnak be igazán. Szóval, először is tisztázzuk, mi is konkrétan az a websorozat. Rövid, általában 15-20 perces 3-4 részből álló sorozat. Egyik tanulmányom írása közben (mikor már a pokolba kívántam a vizuális kultúra kutatását) adódott az ötlet. Joss Whedont gondolom senkinek sem kell bemutatnom. Ő az a zseni, aki a Buffy, a vámpírok réme, a Dollhouse, a Firefly, az Angel és még sok hasonló neves sorozat atyja. Az interneten a szótárban már a "whedonisták" kifejezés is megjelent, mint Joss Whedon követői és "hívei". Bevallom őszintén, mindezen sorozatokat nem néztem, vagy csak egy-két jelenet esetleg rész erejéig kukkantottam bele, szóval erről a munkájáról igazából én nem nyilatkozhatok. Akkor miért is jött most ez szóba? Emlékeztek még a 2007-es amerikai sorozatírók sztrájkjára? Igen? Nos, Whedon bácsi sztrájkolás közben unatkozott és úgy döntött, hogy addig, amíg nem egyeznek meg a pénzről (mi másról), addig behajt pár szívességet, felhasználja félretett pénzét és csinál egy websorozatot. És így született meg a Dr. Horrible's Sing-Along Blog. A három részből álló (Act I, Act II, Act III) komikus musical nem kisebb szereplőgárdával büszkélkedhet, mint Neil Patrick Harris, Nathan Fillion vagy Felicia Day. Olyan sikere lett a sorozatnak, hogy ahelyett, hogy pénzügyileg mínuszban maradt volna, még sikerült plusz bevételt is szereznie. Ha még nem láttad, fent van youtube-on mind a három rész. (Sajnos csak angolul találtam meg, de ha letöltitek, akkor a magyar feliratot nem nehéz megtalálni a neten.)

 (Ebben a videóban a teljes, összevágott filmet nézhetitek meg.)

Így született meg az ötletem, hogy miért ne használjam ki a modern technika által adatott lehetőségeket. Szóval az egyik nagy tervem, hogy forgatok egy kisebb stábbal egy websorozatot. A történet még nincs meg, de már vannak lelkes jelentkezők, akik segítenének megcsinálni, és ha minden jól megy, karácsonyra már be is tudok szerezni magamnak egy kamerát, amin kísérletezhetek (erről a tervemről egy másik bejegyzésben).

És most jöjjön a másik csodálatos tervem, amihez már ti is kelleni fogtok. Nemrégiben megint rendszeresen elkezdtem olvasni Neil Gaiman zseniális történeteit, verseit. Aki esetleg nem ismeri ezt az embert (első dolga legyen, hogy elmegy egy könyvtárba és fog egy Neil Gaiman kötetet), annak csak annyit mondok: Csillagpor, Sosehol, Amerikai istenek, Anansi fiúk, Elveszett próféciák és még sorolhatnám. Az érdemeit tekintve: Hugo-díj, Nebula-díj, Bram Stoker-díj, World Fantasy-díj és még mindig sorolhatnám. Legutóbb megjelent kötete Óceán az út végén, amit már magyar fordításban is olvashattok (és ez azt jelenti, tegyétek).

Régebben olvasgattam egy blogot, ami Neil Gaiman hivatalos blogjának a fordítása volt magyarra, de sajnos 2011 óta nincsenek új bejegyzések. Ezért gondoltam úgy, hogy épp ideje lenni gyakorolni az angolomat. Szóval szeretnék ismét indítani egy hasonló blogot, ahol Gaiman bejegyzéseit fordítanánk le magyarra azoknak, akik esetleg nem beszélik az angolt, de imádják az írót. Viszont már előre látom, hogy a lustaságom, vagy egyszerűen csak az egyetem és munka nem engedi, hogy rendszeres legyek. Ezért is keresek még magam mellé olyan lelkes és kitartó embereket, akik munkamegosztás mellett segítenének a fordításban. Jelentkezni kommentben vagy e-mailben (r993@freemail.hu) lehet.

A végére pedig jöjjön pár link: Itt Gaiman blogjának címe: http://journal.neilgaiman.com/

Itt pedig a 2011 és az előtti bejegyzések magyar verziója: http://neilgaiman-hun.blogspot.hu/

Elfújta a szél

Túl vagyok egy újabb csalódáson és az Elfújta a szél című musical statisztaválogatásán is. Gondolom az első mondatból már mindenki leszűrte a végeredményt is, de azt hiszem, ez a nap nem is igazán a válogatásról szólt. De ne szaladjunk ennyire előre.

Rengetegen voltak, több mint 140 ember várakozott a REÖK épülete előtt. Rengeteget kellett várni és természetesen akikre mindenki várt legalább fél órát késtek. No de sebaj. Amíg vártunk összetalálkoztam pár ismerőssel. Először is a társulatban megismert barátnőmmel, aki szintén komolyabban szeretné művelni ezt a szakmát, majd két szaktársammal az egyetemről, aztán egy újabb régi ismerőssel még a társulatból és végül a Miss Saigon alatt megismert barátnőmmel.
Ezek közül a legfontosabb az első említett, nevezzük el Céltudatnak. (Ez nem leminősítés lenne, sőt, csodálom azért, hogy idáig eljutott és amilyen céltudatos. Több ilyen ember kéne a világra.)
Céltudat tovább adott pár információt a társulatról, mik történnek arra, ő hogy halad a felvételi felkészüléssel. És néhány meglepő és fájdalmas infót is. De ezt majd csak a bejegyzés végére, hogy akit konkrétan a válogatás menete érdekel, annak ne kelljen elolvasnia a filozofálásomat.
Mikor végre megérkeztek a pestiek, a lányokat hívták be először, ami nem volt könnyű, hisz csak a női statisztaszerepekre 120-an jelentkeztünk. Alig fértünk el a kicsinyke aulában.
Az első dolguk az volt, hogy tisztázzanak pár információt. A legfontosabb, hogy a 120 jelentkezőből csak 15-öt válogatnak ki. Ahogy láttam, ez azért mindenkit szíven ütött. A második információ, hogy közölték a próbák és előadások időpontjait. Annak akinek ezek nem voltak megfelelőek, távozhatott. A harmadik ilyen rosta a hajat célozta meg. Mivel parókákat nem tudnak biztosítani, csupán természetes színű, vállig érő vagy annál hosszabb hajúakat várnak. A többieknek köszönik. Az utolsó ilyen szóbeli rosta a táncos múlt volt. Ilyenkor áldottam, hogy tanultam korábban társastáncot, illetve a színházban is szereztem némi tapasztalatot. Így a tényleges válogatásra maradtunk körülbelül 90-en. Még mindig reménytelennek tűnt bejutni.
Négy vagy öt csapatra osztottak minket, hogy a későbbiekben betanítsanak nekünk egy táncot. Ez volt a kihívás, ami a tehetséget és a mozgást figyelte. Én az első csapatba kerültem, így heves szívdobogás mellett beálltam a többiek közé. Ami már lassan meg sem lep, hogy szintén "kurvákat" kerestek (mint eddig minden kis szerepválogatásnál). Egy bordélyházba kerültünk képzeletben, ahol mi nyújtjuk a férfiaknak a jobbnál jobb szolgáltatást. Csípőforgatás, fenékkitolás, guggolás, kihívó tekintet, fejrázás és minden, ami belefért. Csupán öt percünk volt megtanulni az egész körülbelül fél perces koreográfiát és elsajátítani a karaktert.
Volt, hogy jobban sikerült, volt, hogy kevésbé. Nagyon gyorsan haladtunk és nem csak nekünk kellett kapkodni, de még a pestiek is rohamtempóban mutatták be a lépéseket. A mi 20-25 fős csoportunkból három embert választottak ki, nekik kellett maradniuk még, mondanom sem kell, én nem voltam köztük.
Innentől kezdve jönnek a saját gondolataim, szóval készüljetek fel némi védőfelszereléssel, esetleg egy esernyővel. Na jó, természetesen ennyire nem komoly a dolog. Igazából nem tudom mit vártam. Egy év szinte teljesen kiesett és hihetetlenül hiányzott a színház, a szereplés, a társaság. Azt hiszem, arra számítottam, hogy ez egy kicsit visszaadja az élményt. Hogy végre folytathatom, ahol abbahagytam. Persze ez elég naiv feltételezés volt. De akkor azt hiszem, elég elhatározott voltam. Hogy most tényleg nekiállok, megcsinálom, odateszem magam.
Visszatérve Céltudatra, szeretnék olyan határozott és tehetséges lenni, mint ő. Mesélte, hogy egy véletlen folytán a Nemzeti Színházban fog gyakorlatozni a nyáron, valamint hogy ki szeretne lépni a társulatból. A Főnök nem foglalkozik vele eleget, nem tud kibontakozni. Ezek mind egyesével szépen bontották le az önbizalmam falát, amit arra a napra sikeresen felépítettem, de az utolsó téglákat az alábbi megállapítása döntötte le: nálunk a tavaly felavatott szabadtérin a Rómeó és Júlia előadáson szintén statisztál. Már Miss Saigon óta terveztem, hogy ha lesz kint válogatás, egyértelműen megyek. Miután hazaértem, írtam is a Főnöknek, hogy mi is történt pontosan. Ő azt válaszolta, hogy most csak 20 lányt kerestek, akiket ő válogatott ki a tavalyi gárdából. Kicsit úgy éreztem ez a nap után, hogy az én lehetőségeimet is elfújta a szél.
Szép. Köszönöm a segítséget és hogy megadtad másnak is az esélyt. Na de mindegy. Nem érdekes. Kicsit... nagyon felpaprikázott a dolog, de innen szép a győzelem, nem igaz? 

"A taps és a bravó majd mind nekem szól"

Nemrég újra rátaláltam erre a dalra. Régebben a korábbi társulatomban hallgattuk meg egyik dráma órán, és már akkor is úgy éreztem, mintha engem szólítana meg személyesen ez a chanson. Persze sokszor csupán a vicc kedvéért van megfogalmazva a szöveg, mégis érdemes a felszín mögé látni. 

Kulka János, egy zseniális színész zseniális előadásában nézhetitek és hallgathatjátok meg az alábbi videón.

Találtam egy jobb verziót is, minőségibbet, de azt nem engedte beilleszteni, úgyhogy maradt ez nektek.

Fogd, ez az Isten pénze

Nemrég a korábbi társulatom bemutatta az Isten pénze musicalt. Már tavaly tavasszal elkezdték a táncpróbákat és a tudat, hogy én is ott lehettem volna, hogy szabad bejárásom lett volna ebbe az elképesztő darabba rendkívül felzaklatott. De az élet már csak ilyen, nem? Végre összejön valami, végre kezded úgy érezni, hogy te is tartozol valahova, a csapat része vagy és ott állsz velük egy színpadon és akkor elszakít és belehajít egy mély gödörbe, melynek nagyzoló megszólítása a Nagybetűs Élet. (Bevallom őszintén, ebben még semmi nagybetűt nem találtam. Csupa kisbetűk, körülbelül 8-as betűtmérettel.)

A lényeg ebben a filozofálgatásban, hogy nem igazán akartam vendégként elmenni megnézni a darabot, hanem mint a csapatnak a volt tagjaként. Mint aki még odatartozik. Ennek örömére aznap délután beszéltem a Főnökkel, hozzáteszem véletlenül futottunk össze, és megbeszéltük, hogy előadás előtt ugorjak be hátra. Na persze, az elmegyógyba beugrani tűzvész idején. De azért bementem. Mint igazam volt, nem tudtam vele váltani két szónál többet (- Szia! - Szia!), de a többiekkel annál többet beszéltem. Még port beállás és fotózás volt a színpadon, én megálltam a szélén. Mindenki üdvözölt és mosolygott, megpuszilt, kérdezte, hogy vagyok. Aztán meg beálltam közönségkísérőnek és műsorfüzetosztónak. Mint régen, a kezdetekkor. Elég nosztalgikus élmény volt, amiből mostanában elég sok kijár. Utána persze még egy órát ottmaradtam és beszélgettem a többiekkel. 

Közben pedig belegondoltam, hogy micsoda tehetségekkel voltam körülvéve és abba is, hogy mit keresek én most ott, ahol vagyok. Miért nem járhatok vissza egy-egy előadás erejéig, ahogyan mások is teszik? És miért vannak benne a darabban olyan emberek, akik nem a társulat tagjai, nem is voltak és már jóval előttem elhagyták a várost? Akkor én miért nem lehetek ott?

Tanulság? Talán ragadd meg a lehetőségeket. Előadás után beszéltem a Főnökkel, és elmondtam neki, hogy ha emberhiányban van, kellene még esetleg valaki, akkor szóljon, mert én mindig készen állok velük együtt színpadra állni. Belenéztem a szemébe és... nem fog hívni. Annyira már ismerem, hogy ezt el tudjam dönteni. Hiszen mégiscsak több öt évet végigdolgoztam velük, és már előtte is megismertem egy másik darab révén. Végülis látott felnőni. Hisz akkor még csak gyerekszereplőket kerestek az Édes mostohába, azóta meg már elértem a nagykorúság határát is. Kissé furcsa belegondolni...

Azt hiszem, félig meddig az visz az úton, az ösztönöz, hogy amikor majd igazi, nagy színész leszek, egy igazi színházba, ne adj isten egy igazi, normális filmben... Akkor fognak felhívni és azt mondani, "Van egy jó szerepem az egyik darabban. Éppen rád illik. Nincs kedved egy előadás erejéig visszajönni?"

És hogy ebből a sok sületlenségből, amit fentebb leírtam, mi vonatkozik a darabra? Hogy az Isten pénzét már korábban megkaptam a társulattól, ha mást nem is. Azt a tudatot, hogy csináljam tovább, tartsak ki még akkor is, ha nem becsülnek meg egy társulatban úgy, mint másokat.

De még nem tudom pontosan az utat. Még nem látom tisztán, de remélem egyszer talán ott leszek rajta. És ki tudja? Talán ez az út nem egy poros ösvény valami kis faluban egy Közösségi Házhoz vezetve, hanem maga a Vörös Szőnyeg.

Egy új kezdet

Szegedi Nemzeti Színház balett termében.

Mindenkinek elérkezik a életében az a pont, amikor ott kell hagynod mindent, és a semmiből újjáépíteni valami újat, valami mást, valami jobbat. Nálam is elérkezett ez a pont. Leérettségiztem, felvételiztem, és egyetemre járok. Hogy jön ez a színházi élethez? Csak annyiban, hogy így a társulat munkáiban sem tudok többet részt venni. (Bár őszintén szólva, reménykedtem, hogy azért egy-egy darab erejéig még fent lehetek velük egy színpadon... A remény hal meg utoljára.) 

Igazából még elbúcsúzni sem volt időm. Az egész olyan... semmilyen volt. Ja, kilépett. Ennyi. Mint amikor egyszerűen törlöd a regisztrációdat egy oldalon. Fáj, hisz mégiscsak öt évet húztam le velük, öt évig szerves részét képezte az életemnek. Nem lehet egyszerűen csak így vége! Persze, beszéltem pár társulati taggal a kilépésemről, mégis csak a jelmeztervezőnkön éreztem azt, hogy tényleg sajnálja a dolgot. Ez volt a nagy búcsú, a nagy Társulattól! (Mellesleg nemrég megyei díjat kapott a munkánkért.)

A lényeg, hogy ezen az új helyen sem akarom abbahagyni a színészetet. Csatlakozni szerettem volna az egyetem színjátszó köréhez, de képtelenség őket elérni. A színház nyílt napján láttam egy előadásukat és nagyon jók. Igazi megtiszteltetés lenne, ha csatlakozhatnék hozzájuk.

Persze amíg ez folyamatban van, az énekkar szerves tagja vagyok, hogy addig se hagyjam abba az éneklést, és legalább szinten tudjam tartani magam. Ez két okból is jó, a szinten tartás kell majd a felvételihez, és a havi/kéthavi fellépési adagomat is megkapom. Bejárhatok próbákra, érezhetem azt, amit a színházban. Persze csak mértékkel. 

A színházi nyílt napon is úgy éreztem, itt a helyem. Beszéltem pár hivatásos táncossal, beültünk sörözni (ahol furcsa mód, senki nem ivott sört), és beszélgettünk. Olyan volt, mint régen. 

Ami ég pozitívum itt, hogy találtam pár színházrajongót, és egy kezdő dramaturgot, úgyhogy tartjuk egymásban a lelket. Ráadásul úgy néz ki, hogy a szabadtérire is sikerül (TALÁN) bejutnom. Szóval nem állok le. Ezt tudom nektek is ajánlani. Mindig küzdeni kell! :)

"Vége mindenki elmegy, végleg itthagynak minket"

Helikopterből készült fotó a második felvonás próbáról.

Ha nem is végleg, de egy évre biztosan. Igen, hétfőn volt az utolsó Miss Saigon előadás. El nem tudom mondani, mekkora élmény volt. Igazából még mindig alig bírom felfogni, hova kerültem, és még belegondolni sem tudok, hogy vége. Két hét volt az egész, de ez a két hét majdnem egy évvel is felért. Olyan embereket ismertem meg, akikkel rengeteg közös témánk van, akik tudnak egy jót bulizni, és akikre a későbbiekben is számíthatok. És olyan zseniális színészekkel dolgozhattam együtt, mint Dolhai Attila, Szabó P. Szilveszter, Vágó Zsuzsi, Feke Pál és még sorolhatnám. Ráadásul KERO rendező úrral egy produkcióban! Teljesen hihetetlen. Mintha az egészet csak álmodtam volna.

Szóval, kezdjük az elején. Az első héten a színházban próbáltunk, csak statiszták. Lejött Rogács László a játékmester, Angyal Márta a rendezőasszisztens, Király Ancsa az ügyelő és Antal a zongoraművész. Első nap megtanították a dalokat nekünk, és felvázolták, hogy mi várható. Nagyon gyorsan haladtunk, hisz majdnem fele annyi időnk volt megtanulni mindent, mint a soproni statisztáknak egy évvel ezelőtt. Második nap megtanultuk az egész első felvonás mozgását, a következő nap ismételtünk és jöhetett a második felvonás. Negyedik nap kezdtünk táncolni, amit folyamatosan átismételtünk. A tánchoz lejött a Kocsis Tomi, és Szűts Rita, akik segítettek megtanulni a lépéseket, majd Bakó Gábor, aki finomított a mozdulatainkon. Az egész igazából olyan volt, mint egy átlagos színházi próba (azzal a különbséggel, hogy élőzenére tanultuk a dolgokat. Beszereztek egy szintetizátort és Anti mindig alánk játszotta a zenét. Nagyon profi.) Maga a koreográfia nem tűnt túl bonyolultnak, a mozdulatok is egyszerűek voltak, de nehéz volt megtanulni. Főként, hogy a hajtás és hőség miatt kevésbé fogott az agyunk, valamint a visszatérő részek mindig más számban kerültek elő. Könnyen összekeveredtünk. Úgy döntöttünk mi, táncosok, hogy mielőtt kimegyünk a nagyszínpadra, a délelőtti színházas próbára egy órával előbb bejövünk gyakorolni még, ami tényleg jó ötletnek bizonyult. Persze külön minden nap itthon is eltáncoltam, csak úgy felszínesen, hogy rögzüljenek a mozdulatok sorrendje.

A legizgalmasabb az azt követő hét. Hétfőn már kint voltunk a nagyszínpadon, csak mi, statiszták. Szoknunk kellett a méreteket (amint tényleg szokni kellett!). Óriási, hatalmas, és még annál is nagyobb. Életemben először láttam forgószínpadot, ami 14 méter átmérőjű! Pont a kánikulai hőségben értünk ki a nagyszínpadra, így mindenki legalább hat liter vizet ivott naponta. Rövidnadrág, fejkendő, bikinifelső és naptej elengedhetetlen része lett a próbáknak. Somfai Péter mindjárt tartott is egy kis balesetvédelmi oktatást. Hova kell lépnünk, mikor mehetünk fel a színpadra, ne tartózkodjunk sokat a napon stb. ezek után természetesen olyan óvatosan jártam a színpadon, mintha az egészet tojásokra építették volna. Aztán az idő során már olyan természetessé vált a mérete, a díszletek elhelyezkedése, mozgása, hogy már egyáltalán nem éreztem magam kívülállónak. Inkább részese lettem a színpadnak.
Kedden aztán megérkeztek a pestiek a színészekkel, az anszambl-val (ezt a szót is ott tanultam) és természetesen a rendezővel. Márti bemutatott egymásnak minket: "Pestiek, ők itt a bajaik. Bajaiak, ők itt a pestiek." Taps, integetés, hujjogás. Körülbelül ennyiből állt az üdvözlés. De üdvözlés volt és ez rendkívül jó érzéssel töltött el.
Este hatkor elkezdtük az első felvonás próbáját. Szegény pestiek olyan fáradtak voltak, hogy a hangulat az első nap kissé nyomott volt. Bár lehet, hogy egyszerűen csak a rendező úr karaktere tette, én ugyanis lassan már rettegtem tőle, mikor érkezik meg. Korábban sokszor kezdték úgy a mondatokat, "Ha majd a rendező úr megjön..." vagy "Kicsi ember, de hatalmas hangja van." Ez a későbbiekben is bebizonyult. A kihangosított embereket is képes volt túlkiabálni mikrofon nélkül. De az biztos, hogy egy remek rendezőről beszélünk, akinek rengeteg energiája és ötlete van.

Végül a statiszta fiúknak ez a tánca nem került bele.

Szóval a próbát körülbelül éjféltájt fejeztük be, aztán beültünk inni valamit és ismerkedni. Nem mindenki, de egy páran. Hajnalban hazaértünk és másnap azt hiszem háromra kellett bemennünk nekünk, statisztáknak. Elpróbáltunk még pár mozgást. A második felvonás próbája volt, így a helikopteres jelenetet is itt próbáltuk el. Hatalmas élmény volt látni azt a hatalmas gépet leszállni egy viszonylag kis és szűk helyre. Bár a port úgy felkavarta, hogy a szemünkben több por került, mint ami a földön volt.
Maga a második felvonás számunkra sokkal izgalmasabb volt, mint az első, tekintve, hogy folyamatos gyorsöltözést kellett produkálnunk, hajászkodással együtt. És természetesen a darab leglátványosabb pontja, a helikopteres jelenet is itt van benne. Rengetegszer el kellett próbálnunk, főként a rácsok mozgatása miatt, meg az energiák aktivizálása miatt is. (Elvileg nem voltunk elég meggyötörtek.) Szóval ezzel nagyon sokat foglalkoztunk.
A következő nap pedig összpróba volt sminkkel, hajjal, jelmezekkel és mindennel. Előadásszintű próba, bár sokszor leálltunk. volt olyan jelenet, ahol a tanár úr átrendezett pár dolgot, kirendezett pár statisztát is.  Aznap negyed kettőkor végeztünk és olyan fáradtnak éreztem magam, hogy képtelen voltam még a többiekkel beülni a szokásos helyünkre. Ráadásul másnap premier.

"Eljött az óránk, győzőtt a nép"

Bizony ám, egy kis helyzetjelentés a Miss Saigon című musical alakulásáról. Nos, azt hiszem az érzést nem lehet teljesen kifejezni, de azért megpróbálom: ez hihetetlenül-csodálatosan-képtelenség-de-úgy-tűnik-mégis-valóságos. Az első színházi próbák során még fel sem fogtam, hogy ez nem csak egy egyszerű darab, amit majd előadunk. Akkor kezdett egy kicsit tudatosulni, mikor először mentünk ki a nagyszínpadra. Óriási, óriási díszletekkel és még annál is valóságosabb emberekkel. Rogács László, a játékmester említette, hogy sokkal nagyobb lesz a tér, mint a színházban, de ennyire? 25x30 méter széles, és 8 méteres tornyok mozognak rajta. És a forgószínpad! Még életemben nem láttam forgószínpadot! Annyira hihetetlen a dolog!

Kedden megérkezett a pesti csapat, és egyszercsak azt veszem észre, hogy körül vagyok véve remek színészekkel, akiket az egész ország ismeri. Dolhai Attila, Feke Pál, Mészáros Árpád Zsolt, Szabó P. Szilveszter, Kerényi Miklós Máté, Vágó Zsuzsi. Itt-ott mászkálnak mindenfele, és annyira természetesek. Ráadásul KERO-val együtt dolgozni... Azt hittem, ha ez egyszer megtörténik, valahogy harminc év körüli leszek.

Szóval a pesti csapat felkészülhet, mert jön a bajai vietnami nép és eljön a mi időnk. De most sietek. Ma lesz az összpróba, és nem akarok elkésni. Majd még részletesebb beszámolóra is számíthattok, de most csak ennyire volt időm. Addig is, vasárnapra még vannak szabad jegyek. :)