Ó, te ló!

Mondd, miért hallgattál a Papagájodra és hitted, hogy az Órád összeszűri a levet a Démonoddal?

Oké, csak hogy a furcsa és rendkívül érthetetlen bevezetőt kicsit megmagyarázzam: Othello! Mondd, miért hallgattál Jagóra és hitted, hogy Cassio összeszűri a levet Desdemonával? És hogy egy kicsit még jobban megmagyarázzam: segédkezem az egyik nagy-vidéki színházban Shakespeare Othellóját színpadra vinni.

Az egyetem jelenleg elég sok dologgal látott el, így nem nagyon jut időm a bejegyzésíráshoz. Pedig most kivételesen történt jó pár dolog azóta. És hol is kezdjem a sort... Igazából csak az Othellóval tudok igazán előrukkolni. Szóval tekerjünk vissza decemberre.
Decemberben mutatta egyik ismerősöm a hirdetést, miszerint önkéntes statisztákat keresnek az Othello című darabba. Mivel már nagyon, nagyon régen jártam a színpadon és borzasztóan hiányzott, gondoltam miért ne próbálhatnám meg én is. El is küldtem a fényképes önéletrajzomat a megadott címre (ami a hirdetésben rosszul volt megadva... még jó, hogy kikövetkeztethető volt az eredeti cím). Szóval szinte azonnal küldték a választ is, hogy ekkor meg ekkor találkozunk a színházban egy gyors tájékoztató meg valami válogatás is lesz. Reggel tíztől kettőig volt hivatalosan kiírva, ahol inkább az önkéntességről és annak jogairól/nem jogairól beszéltünk. (Enyhe célzás, hogy fogjuk fel, ezért mi NEM kapunk pénzt.)
Eljött a színház igazgatója, hogy üdvözöljön bennünket. Nagyon aranyos volt, és már a tény, hogy személyesen eljött hozzánk egy nagy dolog. Legalábbis szerintem. Aztán a rendező és a rendezőasszisztens is meglátogatott minket, felmérte a helyzetet és az embereket (válogatásról egyáltalán nem volt szó), elmondta, hogy mire kell számítani, nekünk is be kellett mutatkozni és ennyi. Mehettünk haza.
Facebook csoportot alakítottunk, hogy az infó gyorsabban terjedjen, az asszisztens is, ő tájékoztatott minket a próbákról és az előadásokról. Decemberben még volt egy "jelmezpróbánk", ahol levették a méreteinket és ennyi. Januárban folytatódott csak a kaland. Az első próba előtt kellett elmenni az önkéntesek központjába, hogy megkössük a szerződést, aztán a színház. Óriási. Mármint maga az épület. És olyan, mint egy labirintus. Ha egyszer valaki belép oda, és nem ismeri a környezetet, egyedül elveszik, és a csontvázát az egyik folyosó sarkában találják meg, miközben a falra felkarcolt szöveg: "Merre...?". Oké, kicsit túloztam. Én is megismertem már a dolgokat, és azért annyira nem bonyolult. De az első héten naggggyon az volt.
Szóval a régihez képest ez óriási színpad, hatalmas belmagassággal, úgyhogy akárcsak a szabadtéri színpadnál, először csak ámultam-bámultam. A színészek nagyon jó fejek voltak. Nem mindenki, de a legtöbben rögtön körbementek, kezet fogtak velünk, és bemutatkoztak. Jagonak - személyneveket még mindig nem használok - mindig van egy-két jó szava az emberhez, és ha valami baj van, rögtön megkérdezi. Szóval, ő nem csak zseniális színész (amikor először láttam próbán játszani, féltem, hogy a sok jövés menésben elakadnak a többiek a padlón heverésző államban), de rendkívül szimpatikus ember is. Aki még nagyon közvetlen volt, és a szívem egyik csücskében helyet kapott (jaj de sok csücske van ennek a szívnek!) az Emília, Cassio, Nemes uram, Bolondom (bár tőle az elején nagyon féltem... vagyis olyan komor és ijesztő volt lévén, nem csak szerepel, de ügyelő is), és még nagyon sokan mások. És akkor itt csak a színészeket említettem meg, a statisztatársaimról nem is beszéltem!
Csatlakozott hozzánk a helyi színitanoda néhány növendéke (szám szerint öt), így összesen... nem tudom, de sokan voltunk. Körülbelül annyian, mint a színészek összesen. Nagyon különböző emberek különböző értékrendekkel csapódtak össze, és mégis olyan jó csapat lettünk, hogy... na. Csak néztem. Mások kívül és mások belül. Vagy csak a színház légköre volt ilyen üdítő. :)
A lényeg, hogy nagyon jó csapattal egy nagyon nehéz darabot raktunk össze, nagyon nagyon jó zenékkel (Tiger Lillies). A Rendező instrukció nagyon érthetetlenek, mert sajnos a fejében más van, mint ami a színpadon és sokszor olyan képtelen helyzetekben kellett átfutnunk olyan akadálypályákon olyan ruhákban, hogy még egy olimpiai bajnok is megirigyelhette volna tőlünk. Mert hogy nagy, régi, sietésre alkalmatlan ruhákat  kaptunk. Ellentétben a fiúkkal, akik Adidas melegítőben lehettek... Ilyenkor de lennék fiú...
Nos, az előadásokról majd egy másik bejegyzésben. Egyelőre legyen elég ennyi. Izgalmas, fantasztikus és felemelő volt, és vissza adta a hitemet a színészetben és részben önmagamban. De még nincs vége. Úgyhogy...

Folytatása következik....